szóval, leültem egy padra, és mintha ott sem lennék, lehullottak a levelek.
aztán egészen belepett a hó, és én már nem is tudtam, hogy nem vagyok, csak a szívem dobogott makacskodva, csak hogy bemutasson a világnak, hogy lám, lám, semmi sem úgy van, ahogy gondoljátok, lehet az ember halott, de a szív dobog.
szóval, csak ültem a padon jéghidegen, és nem fájt semmi sem, de már ennek sem tudtam örülni, mert hiszen azért nem fájt semmi sem, mert semmit nem éreztem.

és akkor te elmentél mellettem, megálltál egy pillanatra, és úgy néztél rám, mint aki tudja…
nem lehet tudni, mit tudhat az, aki tudja, de te tudtad, és ezen te is meglepődtél egy pillanatra.
rám néztél, megcsóváltad a fejedet, aztán mosolyogva felsóhajtottál, és tovább mentél…

és akkor, valahogy felolvadt bennem a jég…
mozdulni akartam, de olyan rég nem mozdultam már, hogy dermedten csak ültem tovább a padon.
mégis! valami ott maradt abból a tétova pillanatból. valami ki nem mondott titok, ami talán nem is titok, csak olyan egyszerű, hogy képtelenség elhinni. mentem volna utánad… de nem láttalak! nem láttalak, csak éreztelek.
jééé, hát, tudok még érezni?
mosolyogva állapítottam meg, hogy az ott felejtett sóhajodból, megszületett bennem az öröm.

akkor vettem észre, hogy olvad a jég. hideg van.
fázom.