Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Mama, ne kérdezz semmit se tőlem...		2006.09.27. 10:15
Mama, ne kérdezz semmit se tőlem, csak ölelj át, mint rég. Mama ne kérdezd mi lett belőlem, csak nézz rám, épp úgy, mint rég. Tudod, mikor "megtörtént a baj", és mindenki sok erőt kívánt, kicsit még nevettem is rajtuk. Erőt? Hiszen erő az van annyi, hogy elbírnám a fél világot a vállamon. Nem tudom, honnan jött az erő, csak lett. Talán, mert újra szerettelek. Milyen furcsa ezt így leírni, Mami. Újra szeretlek, és nem bírok betelni az érzéssel. Tudod, olyan nehéz úgy élni, ha az ember nem szereti az anyukáját. Én mindig szeretni akartalak, de valami volt itt bennem... Valami szomorúság, vagy nem is tudom micsoda, csak hiába akartalak, nem tudtalak igazán szeretni. Téged mindenki szeretett. Az összes gyerek, akit tanítottál, és haragudtam rájuk is, mert úgy éreztem, miattuk van, hogy nekem már nem jut a szeretetetedből. Még papa is azt mesélte, lánykorodban is Te voltál a legszebb lány az egész gimibe, és mindenki beléd volt szerelmes. Na, mondhatom, jól beleválasztottál! Éppen papát... Persze, ha nem őt, hát most nem lehetnék én sem, és nem lennének a gyerekeim sem.... És azért mégiscsak jó, hogy megszülettünk.Éppen most értettem meg igazán, Mama: nagy dolog, hogy megszülettünk! Mama, ne kérdezz semmit se tőlem, csak ölelj át, mint rég. Mama ne kérdezd mi lett belőlem, csak nézz rám, épp úgy, mint rég. Tudod, a múltkoriban olvastam, hogy igazából megbocsátani valakinek nem az érdemei miatt lehet, hanem könyörületből. Sokat gondolkodtam ezen a mondaton, hiszen tudod, mindenen túl sokat gondolkodom, de aztán rájöttem, hogy ez nagyon igaz, Mami! És arra is rájöttem, hogy nemcsak a megbocsátás fakad könyörületből, hanem a szeretet is. Azt hiszem ezért mondják, hogy aki szeret, az megbocsát, mert mindkettő könyörületből fakad. Hát, mikor megtörtént a baj, hirtelen bennem is megnőtt a könyörület, és már nem is volt miért megbocsátani, olyan könnyű lett egyszeriben szeretni. Nem akarok bocsátanatot kérni semmiért, pedig lenne miért igazán. Nehéz gyerek voltam, így mondta Papi, és persze erről rögtön az jutott eszembe, hogy ő is nehéz apa volt, de persze nem mondtam, mert hiába vagyok még mindig a gyereke, azért kicsit mégiscsak felnőttem időközben, meg egyébként is én mindig jókislány akartam lenni, csak sosem tudtam hogy kell jónak lenni, de most ez nem lényeges. Szóval, csak olyan jó, hogy lettél nekem újra! Majdnem olyan, mint mikor Ádi megszületett. Akkor sem tudtam, hogy mi vár rám, csak az erőt éreztem, és azt a mindent átölelő szeretetet. Mama, ne kérdezz semmit se tőlem, csak ölelj át, mint rég. Mama ne kérdezd mi lett belőlem, csak nézz rám, épp úgy, mint rég. Jaj, Mami! Úgy szeretném, ha tudnád, hogy iszonyú büszke vagyok rád! Mindig azt szerettem volna, ha te lehetnél büszke rám, de most sokkal jobb, hogy én lehetek rád büszke. Egészen hihetetlen, amin keresztül mentél a napokban, és mégis: már megint a régi vagy - mosolyogsz mindenkire, és persze te lettél a nővérke kedvence, én meg aggódhatnék, hogy már megint elvesznek tőlem, de most valahogy tudom, hogy te is szeretsz, és nem félek. Micsoda fricska az élettől, hogy így kerülünk közel egymáshoz! Semmit sem tudtam rólad! Semmit, ami fontos... Nem tudtam, hogy milyen a lábad. Persze tudtam, hogy göcsörtös, és kész csoda, hogy járni bírsz rajta, de valahogy nem fogtam fel, hogy milyen kemények azok a csomók rajta, és hogy tényleg csoda, hogy egyáltalán lábra tudtál állni. Nem tudtam, hogy mindig is egy új fogsort szerettél volna, mert valahányszor kórházba kerülsz mindig ettől féltél: egyszer arra ébredsz, hogy ott vagy fogatlanul, és attól még kiszolgáltatottabb az ember, mint különben. Nem tudtam, hogy milyen sokat jelent neked az a gyűrű az ujjadon, csak mikor eltünt és láttam a szemedben a rémületet, akkor értettem meg, hogy bárhogy van is: ez a gyűrű az életed. A gyűrű, és minden, ami hozzá kötődik. És nem tudtam, hogy mennyire szeretsz. Csak most tudtam meg, mikor nincsenek szavak, és mindennél többet mond a szemed. Mama, ne kérdezz semmit se tőlem, csak ölelj át, mint rég. Mama ne kérdezd mi lett belőlem, csak nézz rám, épp úgy, mint rég. Még ötöt kell aludni, és megműtik a szíved. Már tudom, hogy ki van mérve minden: az élet és a szerelem egyaránt. Most mégis félek. Félek. Olyan nehéz volt úgy élni, hogy nem szerettelek! Most annyi mindent tanultam, Mami! Te tanítottál meg arra, hogy minden nap az élet része. Az első éppen úgy, mint az utolsó. Persze ez olyan egyértelműnek tűnik, de sokat gondolkodtam mostanában azon, vajon, miért sajnálnak valakit jobban, ha fiatalon hal meg, mint azt, aki idősebb korában hal meg. Persze, azt mondják ez az élet rendje, és már én is egész filozófii rendszereket állítottam fel arról, hogy miért kell egyszer mindenkinek meghalni, de most mégis... Valahogy úgy érzem, disznóság, hogy az emberek jobban sajnálják azt, aki fiatalon meghal, mint azt, ha valaki idősebb korában hal meg. Mert mindenkinek csak a mai nap van. Este lefekszünk, és reggel reménykedve kelünk, hogy tartogat ez a nap is örömet, vagy legalább valamiféle elégedettséget a számunkra. Aki fiatal, az előtt ott az élet, aki öreg, amögött ott az élet -mondják, pedig az élet az csak a mában van. A többi az múlt és jövő, de élni csak a mában lehet. Ezt te tanítottad meg most, Mami, és én úgy szeretném, ha még sok mánk lenne... Tudom, az ember mindig későn jut el a felismerésekig, de talán a felismerések is tehetnek róla, hogy csak olyan későn lehet rájuk bukkanni... Hát bocsáss meg nekem, és szeress.. Ne a gyerekekért, ne azért akivé lettem... Csak úgy- könyörületből... mert arra mindannyian érdemesek vagyunk. Mama, ne kérdezz semmit se tőlem, csak ölelj át, mint rég. Mama ne kérdezd mi lett belőlem, csak nézz rám, épp úgy, mint rég.

Csütörtök, 13 óra huszonöt		2006.09.27. 10:00
A látogatás vége felé befut a hugi is. Anyuka különleges radarjaival megérzi a jelenlétét, kinyitja szemét, és boldogan nyújtja felé a kezét. - Anyám, édesanyám! Hát, már megint jobban vagy! -borul rá szeretettel. Tovább…

Csütörtök, 10 óra ötvenhét		2006.09.27. 09:53
Tegnap délután a hugival együtt még meglátogattuk a mamit. A délelőtti lázadást követően, engedelmesen feküdt bepelenkázva, fehér lepedővel betekarva. Beletörődött a helyzetbe, hogy ki van szolgáltatva a nővérkéknek. Bár az is lehet, hogy csak elfáradt a küzdelemben. Tovább…

Szerda, 10 óra ötven		2006.09.27. 09:26
A reggeli villámlátogatást követően több, mint két órám marad a délelőtti látogatási időig. Úgy döntök, visszamegyek a másik kórházba, és beszélek a doktornővel. Szeretném tudni, miért nem műtötték meg anyukát. Tovább…

Szerda, 8 óra, negyven		2006.09.27. 09:16
Általában nehezen kelek reggelente, de most kidob az ágy. Pedig majdnem két óra volt, hogy lefeküdtünk, de képtelen vagyok szabadulni mami tekintetétől. Mintha belefúródott volna a homlokomba, és belülről is könyörögne: ments meg ettől a gyötrelemtől! Tovább…

Kedd, 20 óra húsz		2006.09.27. 09:04
A mentős szerint könnyen felismerhető az OPNI épülete a Hűvösvölgyi úton. Szinte biztosra vettem, hogy mi nem fogjuk felismerni az ötödik lámpa után balra. Mégis! Honnan számolva az ötödik lámpa??? Tovább…

Kedd, 17 óra negyven (augusztus 15)		2006.09.27. 08:45
Kedd, tizenhét óra negyven. Anyám elkísér a lépcsőig. - Akkor csütörtökön... - Legkésőbb fél tízkor itt leszek -fejezem be a mondatot, és még egyszer átölelem, ahogy a gyerekeket szokták távozóban. - legkésőbb fél tízkor, de biztosan itt leszek. Jó tudni, hogy ilyen jól van. Jó volt látni, hogy újra felszabadultan nevet. Én is mosolyogva szállok be a kocsiba. Az ülésről egy doboz őszibarack mosolyog vissza rám. - A fenébe! Kiesett a szatyorból, pedig ez lett volna a meglepetés. Éreztem a hangján mennyire jól esne MOST neki, mikor mondta: - És talán egy szem barackot, ha hoznál... Na, majd, holnap a hugi behozza, sietnem kell, vár a férjem a munkahelyén, hiszen egész nap nálam a kocsi. Ehj, hiszen, csak öt perc az egész, inkább visszaszaladok. Olyan jó ilyen boldognak látni a mamit, ki akarom élvezni minden pillanatát. A szoba a folyosó végén van. Már jóval a folyosó közepén tartok, mikor nyílik az ajtaja, a szobatársa rémülten kiabál. - Nővérke! Nővérke! Jöjjön gyorsan. Emese rosszul lett. Mintha hirtelen elromlott volna a vetítő. Megállt a film, aztán iszonyatos sebességgel pergett tovább. - Ugye nem az én mamám? Ugye nem az én mamám! Emese... Emese az én mamám... Az ágyon élettelenül fekszik a nő. Az én mamám. Nem halt meg, csak nagyon hideg a keze. A szemével egy pontra néz. Él! Igen, él! Most csak ez számít, nem lesz semmi baj! Él az én mamám... - Mami! Hallod? Itt vagyok! Hallod? Ott maradt a barack. Látod, milyen jó, hogy barackot kértél. Visszahozott a barack. Rám néz, de csak az egyik szemével igazán. Rémület és döbbenet keveredik a tekitetében. - Itt vagyok. Nem megyek el. Nem lesz semmi baj... - Kérem, menjen ki a szobából! - szól rám ellentmondást nem tűrő hangon a nővérke. - Hát, persze... Elfolyik az idő, képtelen vagyok felfogni, hogy bekövetkezett, és el sem tudom mi lesz egy perc múlva, egy óra múlva, holnap, vagy azután. Felhívom a férjemet. - Mama összeesett, nagyon félek. Olyan az egész, mint a filmeken. Nagyon félek... - Nem lesz semmi baj! Nyugodj meg! Szüksége van rád - szól figyelmeztetően. Végre kinyílik az ajtó. Mamit áttolják az örzőbe. Mellé lépek. A bal kezével megszorítja az enyémet, a szemével rémülten kapaszkodik a tekintetembe. - Itt vagyok. Nem megyek sehova. Itt vagyok. - Bevisszük az örzőbe. - Mondana valamit doktornő? - Igen. Konzultálok a docens asszonnyal, a továbbiakhoz az ő hozzájárulása szükséges. Nem értek semmit! Attól félek, a doktornő sem ért semmit, ha csak ennyit tud mondani. Az örzőbe természetesen nem kísérhetem be. A nővérek ki be rohangálnak. Nem bírok egy helyben állni. Körbe megyek a folyosón, a szemközti részen találok egy helyet, ahonnan követhetem az eseményeket. Infúzióra kötik, ráteszik az ekg-s tappancsokat, emelgetik a kezét. Felhívom a hugomat. - Jaj, azt hiszem nagy baj van. Mama összeesett, gyere gyorsan. Húsz perc múlva végre beengednek. - El kell vinni megröngenezni az agyát -közli a doktornő. - Csak ennek tükrében tudunk a továbbiakról dönteni. Ha levált egy rög darab, akkor azt egy erősebb vérhígítóval el lehet tüntetni, de ha agyvérzés történt, akkor a vérhígító tovább ront a helyzeten. - Itt vagyok, mami! Miközben törölgetem a homlokáról a hideg verítéket, próbálom értelmezni, amit a doktornő mondott. Tehát a szívén lévő rögdarabból levált egy darab. Hát persze! Hiszen mondták is, hogy előfordulhat, hogy miközben megpróbálják feloldani az érrögöt, levállik belőle egy darab, és az agyba kerülve bénulást okozhat. Előfordulhat. Azt mondták előfordulhat! nem azt mondták, hogy meg fog történni, hanem azt mondták, hogy előfordulhat. Hát persze! Hogyan is gondolhatta bárki is, hogy egy ötször három centis érrögöt csak úgy fel lehet oldani, hogy közben nem válik le egy aprócska darab??? Miért nem műtötték már meg? Miért nem műtötték meg? És mi van azzal az agyvérzéssel? Ja, értem már! Ha agyvérzése van, akkor nem lehet az agyba került érrögöt feloldani, mert tovább hígítva a vért növelné az agyvérzést, ellenkező esetben viszont talán fel lehet oldani az agyba került darabkát is. - Istenem! Add, hogy ne agyvérzése legyen! Kevéssel is beérem! Ne engedd, hogy agyvérzése legyen! - Itt vagyok mami! Nem lesz semmi baj! Fél óra múlva megérkezik a hugom. Már hárman vagyunk. Hárman vagyunk egy csapatban. A doktornő nem a csapat tagja. Ő csak a pályán kívülről dirigál. Huszonöt éves. Persze nála a hatalom, övé a tudás! De nálunk az erő: mi összetartozunk! - Mikor jön már az a mentő? - néz rám a hugi kérdőn. - Nem tudom, azt mondták egy órán beül itt lesz. - Mikor mondták? - Egy fél órával ezelőtt. Újabb fél óra. - Doktornő! Nem lehetne azt a mentőt megsürgetni? - Miért, mit gondol? Más beteg esete nem sürgős? -válaszol szemrehányóan a doktornő. Tizenkilenc tíz Nyílik az örző ajataja. Jókedvű, napszemüveges fiatalember lép be rajta. - Jóestét doktornő -szól cinkosan, és szinte nevet a hangja. - Veled meg mi történt? - Heggesztettem, és fáj a szemem. Mindenki azt hiszi menőzök, pedig nem. Na, hol a beteg? Körbenéz, anyukámra pillant. -Ááá, igen. Ott van! Anyám felé hajol, a napszemüveg eltakarja a tekintetét. - Csókolom! - üvölt édesanyám arcába. Átvonul a másik oldalra. - Csókolom! - ismétli meg az előbbi tudományos vizsgálatot, majd legyint. Kedvem lenne odamenni, és jól orrba nyomni, hogy ezt mégis hogy képzelte, de most más eszközökkel kell harcolni. Az orrba nyomás sajnos szóba sem jöhet. Kiküldenek a folyosóra. - Hihetetlen! - nézek döbbenten a hugira. - Igen az -és mindketten ugyanarra gondolunk: a mentősorvosra. - Láttad, hogy bepelenkázták? - kutatja az arcomat a hugi. - Nem - feleltem, és akkor döbbentem rá, hogy mennyire nincs hatalmam az események felett. - Egy kis változás történt -jelenti be jókedvűen a doktornő. - Elviszik a beteget a János kórházba CT-re, utána valószínűleg az OPNIba szállítják. Ott található az ország legfejlettebb stroke központja. Az édesanyja ott a legjobb helyen lesz. Egyre inkább az az érzésem, hogy ez a doktornő nem tud semmit. Ki a fenének szóljak? A mami orvosa szabadságon. A docens asszony telefonja kikapcsolva. Talán pénz kellene, sok-sok pénz, akkor másképp beszélnének velünk... De honnan szerezzek hirtelen sok-sok pénzt? Amíg átrakják a mentősök a hordágyra, az infúzió csöve beakad a feje alá. Csak egy óra múlva derül ki, hogy az kanün kihúzódott és az egész anyag a bőre alá folyik. A fejtámláról élettelenül leesik mami feje. A mentős segéd, mint egy labdát passzolja vissza a vájatba. - Egyikünk elmehet vele? -kérdezzük félénken. - Inkább kocsival jöjjenek. A traumatológiai osztályt keressék. A János kórház különálló épületek labirintusa. Természetesen kocsival nem lehet behajtani, a tarumatológiai osztály a hegy tetején van. Szaporán szedjük a lábunkat. Dühös vagyok a tehetetlenségtől. Ordítani szeretnék, de csak szó nélkül robogok a hugi mellett az épületek között. Végre megtaláljuk az osztályt. Mamit éppen akkor hozzák ki a röntgenről. - Úgy néz ki, az édesanyjának nincs agyvérzése -mosolyog rám a mentős segéd! - Hála neked!- Sóhajtok magamban, és az ég felé emelem a tekintetem a plafonon túlra. - Nem lesz semmi baj! Beviszik az OPNIba, ott kap egy három órás kezelést, és attól biztosan jobban lesz. Mióta megtörtént a baj, ez volt az első biztató mondat, és ettől azonnal szívembe zártam a mentős segédet. A mentőbe továbbra sem ülhetünk be. Megadják a címet. Rohanunk le a hegyről a kocsihoz. Két középkorú férfi imbolyog az úton. - Mi van lányok? Hova futtok? A szigetre? Nem szólunk egy szót sem. Csak futunk.. Futunk, mint Forrest Gump. A mamánkhoz futunk.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk