Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi.
Azaz, nem egészen, mert anyukáék nálunk töltötték a hétvégét, úgyhogy reggelire terülj-terülj asztalkám volt, ami egyébként nem jellemző. Reggeli után mami hozta az újságot, hogy almatortát akar sütni, de nem akármilyet. Olyat, mint az újságban van. Kell hozzá pudingpor, meg mandulareszelék, meg ilyenek.
És persze megint kiderült milyen hiányosan felszerelt háztartást vezetek!
De most mamié a pálya, élvezem, hogy újra olvasni tanul, és lassan, de biztosan mindent elmond amit szeretne.
Hát legyen almatorta!
Az ünnepre nem nagyon gondolok, az almatorta ebben a pillanatban jobban izgat.
Még szerencse, hogy mindig van egy éjjel-nappali bolt, ahol az ember bármikor beszerezheti az életéhez nélkülözhetetlen dolgokat, úgyhogy illaberek, nádakerek, útra keltünk, és bevásároltunk az almatortához.
Isteni lett, bár rondán nézett ki, mert kicsit folyós maradt a puding benne, de ravasz módon poharakba tálaltam, így a látványt felülmúlta az ízharmónia.
Délután még elvittem a lányokat korizni, aztán mamit kellett visszavinni a rehabilitációs intézetbe.
Ment az a hülye tévé, én meg nem tudtam nem odafigyelni.
A Deák téren tüntetőket vertek szét. Az Astóriánál nagy gyűlés van.
Na, jó. Nem akarok tudni róla! Hetek óta nem történik semmi, most sem fog. Vagyis pontosan az fog történni, ami a Deák téren. Szét verik a tüntetőket, elvégre ünnep van és az ünnep szent.
Eszembe jutott az első hét, mikor minden este a Kossuth téren voltam. Milyen jó is volt hinni, hogy változtatni lehet valamit, ha az ember elmegy, és jelen van. Összefogni, együvé tartozni... Olyan felemelő volt a gondolat.
Aztán telt az idő, és nem történt semmi. A rendőrök fedetlen fővel álldogáltak a kordon túloldalán, a szónokok egyre elképesztőbb dolgokról beszéltek, már nem éreztem odatartozónak magam.
Hát, persze! Ez nem forradalom. Hogy is lehetne az!
De tegnap ahogy közeledett az este, egyre jobban nőtt bennem az érzés, hogy ott szeretnék lenni. Látni akarom, mi történik.
Így történt, hogy miután visszavittem mamit a rehabilitációs intézetbe, nyíl egyenesen a Ferenciek tere felé hajtottam. Már a gellért hegy melletti úton voltam, mikor csörgött a telefon. A férjem volt az.
- Hol vagy? -kérdezte szigorúan.
- Mindjárt ráhajtok az Erzsébet hídra, arra gondoltam a Ferenciek terén parkolok le.
- Az klassz, mert ott épp balhé van, úgyhogy ott biztosan felrobbantják majd a kocsit. Ennek semmi értelme! Gyere haza!
- Ott kell lennem. Látnom kell, de a kocsira vigyázok.
- Leszarom a kocsit, csak nem értem mire jó ez.
- Én sem értem, csak tudom, hogy így helyes. Ne aggódj! Vigyázok magamra.
Szerencsére épp pirosat kaptam, így még a híd előtt leparkoltam a Gellért hegy lábánál a járdán.
A hídon óriási vásznon egy-egy kép, ötvenhatból megörökített pillanatok. Egy nő boldog mosollyal zászlót lenget, mögötte a tömeg.
Akár napjainkban is készülhetett volna -jegyzem meg magamban cinikusan.
És ott, akkor döbbentem rá, hogy haragudtam az ünnepre.
Az ünnepre haragudtam, pedig ötven évvel ezelőtt valóban hősök voltak, akik az utcára vonultak.
Addig csak a káosz volt a fejemben. Azok hősök, ezek meg csőcselék... Hát, persze! Úgy csűrik, csavarják a történelmet, ahogy nekik jól esik! Mit tudom én, mi volt az igazság! Úgy nőttem fel, hogy azt tanították: ellenforradalom volt, most meg kiderül, hogy hősök voltak!
De tegnap, ahogy mentem át a hídon, hirtelen megértettem: igen. Ötven évvel ezelőtt éppen úgy nem volt könnyű az utcán lenni, mint most.
Illetve, be kellett lássam: ötven éve talán nehezebb volt. Vagy másképp volt nehéz. Elvégre most demokrácia van, most nem kell félni, hogy majd jönnek a tankok....
A hídon még simán át lehetett menni, de már messziről látszott, hogy egészen a Ferenciek teréig ér a tömeg. Többen sállal takarták el a szájukat, de voltak egészen idős emberek is, gyertyával a kezükben.
Félni kezdtem, de ahogy körbenéztem, úgy láttam, más is fél. Fiúk lányok kézenfogva sétáltak, fiatalok kisebb csoportba verődve elemezték a nap eseményeit. Piszok egyedül éreztem magam.
Ez már nem a Kossuth tér volt. Itt már félelem volt a levegőben.
Fogalmam sem volt, hol volt a sor eleje, úgyhogy szép lassan ballagtam az Astória irányába. Egyszercsak megindult a tömeg visszafele, a levegőben valami sűvített. Gondolkodnom sem kellett, mit csináljak. Futni kezdtem. Védett helyre kell érnem - mintha valami ősi parancs irányítaná a mozgásomat.
Egy kapualjban találtam menedéket. Az üveg ajtó túloldalán fordult a kulcs, bezárták. Egy fiatal párral és néhány velem egykorú emberrel kerültem egy csoportba. a lány a fiú mellébe furta a fejét, a fiú óvón átkarolta.
- De jó nekik! -sóhajtottam magamban.
- Banditák! Védtelen emberekre lőnek! -morgolódott egy nő.
A füst, ami beterítette a levegőt mindenkit könnyezésre késztetett. Magam elé vettem a pulóveremet, úgy elviselhetőbb volt levegőt venni.
Néhány perccel később az emberek visszaszivárogtak az utcára.
- Na, átestünk a tűzkeresztségen- viccelődtek mellettem a fiatalok.
Megint megcsörrent a telefonom.
- Jól vagy?
- Jól vagyok, ne aggódj.
- Gyere haza! Hallod! Ezek mindenkit begyűjtenek majd! Idejönnek majd a rendőrök, ezt akarod?
- Hülyeség! Ennyi embert nem gyűjtenek be! Én meg különösen nem csináltam semmit.
- Nem érted? Ezeket nem érdekli!
- Leteszem, ne haragudj! És ne hívj többet. Éjfélre otthon leszek, és vigyázok magamra.
Na, pont ez hiányzott még! Amúgyis félek, ez meg itt rinyál a vonal túloldalán.
Persze, haza kellene menni.
De ezek után hazamenni, az olyan, mint engedni az erőszaknak.
Félek. Hát, persze, hogy félek, ahogy mindenki más. De nem vagyok hajlandó elbújni, csak azért mert félek. Elvégre demokrácia van, vagy mifene! Nálunk nincs semmi! Védtelen embereket meg nem bántanak demokráciában.
Hosszúnak tűnt a következő fél óra. Feltűnt egy helikopter, majd néhány perc múlva, mindenki az orrát fújta.
- Elképesztő változatosság! - nevetett egy fiú a biciklijére támaszkodva. Hol szemből, hogy fentről szórják az áldást.
Most már biztosan lehetett tudni, hogy majd jön a következő roham, csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor.
Kissé hátrébb húzódtam. A kapualj már nem tünt elég biztonságosnak. Egy kis utca előtt ácsorogtam. A sarkon egy vak fiú, mellette egy nagyon helyes lány.
Ez ám a romantika! Ha nekik jó, akkor nekem is jó ez a hely.
Mintha figyelmeztető lövés hallatszott volna, majd néhány perccel később újabb könnygáz gránát süvített a levegőben.
Az utca jó ötletnek bizonyult, a gáz nem szivárgott be olyan töményen, mint a kapualjba.
Újabb kóborlás. Majd egészen hihetetlen módon egy rendőrató tűnt fel a tömegben. Ekkorra már világossá vált: a rendőrség a híd irányába szorítja a tömeget.
Amerre a rendőrautó elhaladt, az emberek fulladva köhögni kezdtek.
Csoportos köhögés! Valahogy vicces volt.
Én is csatlakoztam hozzájuk, bár a pulóver egészen jól védett az ismeretlen gáztól.
A következő támadás minden eddiginél komolyabb volt. Vízágyúval lőttek, és sikerült a tömeget méterekkel hátrébb szorítani.
- Anya! Ígérd meg, hogy ha lőnek, szaladsz a kocsihoz... -csengett fülembe Blanka hangja.
- Fuss Forest! Fuss!
Most már tényleg haza kellene mennem. Ez már a hősök ideje, én meg csak egy négy gyerekes anya vagyok. Én nem hősnek születtem!
- Nem akarok hazamenni! Így nem! -tiltakozott bennem a hang. - Mi a franc ez? Félni kell? ezt akarják? Félni kell?
Igen. Félni kell. Haza kell menni, mert akinek otthona van, az nem hősködhet felelőtlenül.
A Ferenciek terén egy felállványozott épület állt.
- Gyertek szedjük szét! -kiabálta valaki.
- Jesszus! - sóhajtottam magamban. Tényleg ideje hazamenni.
A galambok kitartóan röpködtek a templom előtt. Majd valami filmben jól mutat.
A hídra már nem lehet felhajtani. Háttérben a szabadságszobor sziluettje.
Meleg az éjszaka. Szép. Szép lesz ez a kép valahol.
A kocsiban a Klubrádió szólt. Gyurcsány Ferencet a lakásán hívták fel.
- Mit gondol miniszterelnök úr. A mostani állapot a válság miatt alakult ki, vagy csak szélsőjobboldali elemek zavarják meg a rendet.
Hosszú sóhajtozás, majd a felelet.
- Nem vagy, hanem és.
... és arról beszél, hogy milyen szomorú, hogy nem sétálhat az ember nyugodtan a belvárosban, hogy megmutassa a gyerekének, milyen lett Magyarország ötven évvel azután, hogy a szabadságért harcoltak. Nemcsak arról a néhány ezres kisebbségről kellene beszélni, akik tönkreteszik az ünnepet, és agresszív módon meg akarják őt félemlíteni. Őt nem lehet megfélemlíteni! Ő nem enged a zsarolásnak. Mi lesz akkor azzal a többszázezer emberrel, akik most otthon ülnek, és félnek, hogy ki védi meg őket...
Mi vaaaan?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
.
Tovább…