|
Történetünk helyszíne, Szedres egy kis falu a Dunántúlon. Olyannyira kicsi, olyannyira jelentéktelen és elszigetelt, hogy talán még a térképen sem tüntetik fel. A falu lakói úgy gondolják az ő kis településük a világ közepe, s habár ritkán jár feléjük látogató, ők bizony mindig mindent tudnak a világ dolgairól. Itt él a falu túlsóvégén, a legjelentéktelenebb kis kunyhóban egy öregember, de mindenki csak úgy hívja: Lajos bácsi. Lajos bácsinak nincs családja. Nem is emlékszik, hogy valaha lett volna. Ő mindig itt élt, egyedül, magányosan ebben a kicsi, de mégis barátságos kunyhóban. Ráncai szinte kedvessé teszik néha gondterhelt tekintetét. Minden napja ugyanúgy telik. Felkel, megeszi a kis száraz kifli csücskét, majd leül rozoga asztalához, és ír.
S miről ír? Mindenről. A világról, a jövőről, a múltról. Az emberekről, az érzésekről, a boldogságról, a fájdalomról. Lajos bácsi vérbeli író. Az emberek kinevetik, és csak legyintenek furcsa foglalkozására. Szerintük ugyanis Lajos bácsinak "büdös a munka" és ezért fordul a papírjai felé. Pedig ha tudnák, amit ő tud! Ha csak egy perce is belebújnának a bőrébe... Ha csak egy perce is átélnék azt a szárnyalást, és boldogságot, amit ő érez, miközben ír, bizonyára nem így vélekednének róla. Mindig eltervezi, mikor útnak indul kunyhójából, hogy ha ismét gúnyolni merészelik, ökölbe szorított kézzel megmondja a véleményét. Meg mondja, de meg ám! Először a péknek, aki nem fogja megállni, hogy ki ne gúnyolja! Majd a suszternek, és mindenkinek. Így ment el otthonról. A faluba érve betért a pékhez.
- Á, Lajos bátyám. Itt a kiflije, friss sütés. Oszt mondja, hogy halad a maga történeteivel? Keres velük szépen? - nevetett a pék.
Lajos bácsi lesütött szemmel eltette a kiflit és csak ennyit mondott:
- Egyszer nem fogsz nevetni.
Becsukta az ajtót, és tovább állt. Persze szidta magát, miért nem merte megmondani a péknek? Hiszen olyan jól eltervezte. Lesütött szemmel rugdosta az útjába kerülő kavicsokat, majd hirtelen bekanyarodott egy kis utcába. Legújabb írását szorongatta a kezében, a szíve a torkában dobogott, olyan ideges lett, hogy még a keze is megizzadt. Az utca végén egy ajtó volt. Rajta a felirat: "Színtársulat". Belépett, és az igazgatót kereste. Szigorú tekintetű, köpcös, középkorú férfi tipegett felé.
- Lajos bácsi!? - lágyult meg a tekintete, és még egy enyhe mosolyt is megengedett - már megint egy iromány?
- Igen kedves, és tiszteletre méltó igazgató úr. Kérem, olvassa el.
- Lajos bácsi, tudja, hogy nem alkalmazok új írókat? - a két kezével elutasítóan integetett. - A régiek is többen vannak, mint amennyire szükség lenne. Keressen valami más elfoglaltságot.
Lajos bácsi szeme könnybe lábadt. Ebugatta, pedig eltervezte, hogy nem fog elérzékenyülni. Hiába, a szívnek nem lehet parancsolni, és az ő szíve majdnem megszakadt. De hát mégis mihez kezdjen? Máshoz nem ért, és nem is akar! Ő író, csak még nem fedezték fel...
Pár nappal később új fiú érkezett a faluba.
Írópalántának vallotta magát. Hiába faggatták a lakók, titokzatos volt, senkinek nem beszélt arról, hogy mi féle, ki féle. Mikor azonban meghallották, hogy "író", nevetve útbaigazították.
- Megint egy sültbolond - kacagott a pék -, neked Lajos bátyámnál a helyed!
A fiú értesülve arról, hogy más is űzi ezt a foglalkozást, elment Lajos bácsihoz. Bekopott az öreg, korhadt faajtón, ami szinte magától kinyílt.
- Ki az? - kérdezte Lajos bácsi, aki íróasztala fölé görnyedve fürkészte az idegent. Nem volt hozzászokva a látogatókhoz. Valójában őt még soha, senki nem látogatta meg.
- Jó helyen járok? Egy bizonyos Lajos bácsit keresek.
- Jó helyen jársz fiam, mondd miben segíthetek?
- Ön is író, én is az leszek.
- Szép hivatás, de előbb a neved, hogy is hívnak? Mennyi mindent tudsz rólam, és én semmit.
- Csak Filkónak becéznek. Hívjon így ön is.
- Hát nincsen tisztességes neved? - mosolygott az öreg. - De nem is baj, elég lesz, ha tudlak valahogy szólítani. Szóval író vagy. Rossz helyre jöttél. Itt kinevetik a magunkfajtát. De azért mutasd csak, miket írtál.
Filkó elővette tarisznyájából megviselt papírjait, és átnyújtotta. Lajos bácsi úgy vetette rá magát az írásra, mint egy éhes oroszlán az antilopra. Gyorsan elolvasta az elsőt, és elismerően bólogatott.
- Szép. Jó. Egy kicsit még zöldfülű, de jó.
- Akkor hát tetszik?
- Remek. Tehetséges vagy fiam, előtted a jövő. Van még időd feltörni.
- Köszönöm, már is megyek és megmutatom az igazgatónak.
- És hol alszol?
- Erre még nem gondoltam ? vakargatta a fejét.
- Nálam ellakhatsz. Elférünk.
- Köszönöm, akkor viszlát, hamar jövök!
Becsapta az ajtót, és már szaladt is.
Hiába - gondolta Lajos bácsi - a fiataloké a világ.
Filkó valóban hamar visszajött. Széles mosollyal lépett be.
- Elküldött, igaz? Így van ez. De látom, téged kevésbé visel meg, mint engem szokott. - szólt az öreg.
- Ellenkezőleg. Állást ajánlott. És én elfogadtam. Író leszek Lajos bátyám! Vérbeli író.
A bácsi üveges tekintettel bámult maga elé. Ennyi év, ennyi elvesztegetett óra, a semmire. Mert jön egy fiú, és rögtön felkarolják. Ő pedig? Ő már nem ér semmit.
- Gratulálok fiam, gratulálok.
Másnap reggel Filkó még mindig örömittasan kivánszorgott az ágyából, és Lajos bácsit kereste. De nem találta otthon. Egy levél volt az asztalon.
Kedves Filkó!
Talán soha többé nem fogunk találkozni. Sőt, biztos. De hát még alig ismertél, nem is fogok hiányozni. Se neked, se senki másnak. Járd a neked rendelt utat, és élj boldogan.
Üdvözlettel: Lajos bácsi
Mi ez, búcsúlevél? Hova ment? Mi az, hogy nem látja többé? Filkó tétlenül bolyongott a kunyhóban, és újra az asztalra pillantott. Lajos bácsi emlékül itt hagyta pár írását. Rögtön elolvasta valamennyit. Gyönyörűek voltak. Könnybe lábadt szemekkel futott a faluba. A Színtársulat igazgatója tárt karokkal fogadta. Az írásokat átnyújtotta, mintha ő írta volna. Az igazgató úr elolvasta őket, és elismerően bólogatott.
- Szép munka fiam, valamennyi színpadra való.
Filkó elvette Lajos bácsi történeteit, és visszacammogott a kunyhóba. De hát ő írta, Lajos bácsi! Az ő történetei. Szegény bácsi, csak mert idős volt, átléptek rajta. Pedig milyen csodákat írt! A falu lakóit nem rázta meg Lajos bácsi eltűnése. A pék csak azt sajnálta, hogy egy vevővel kevesebb, másrészről egy bolonddal is kevesebb. Az emberek szerint megölte magát valahol, mások szerint szégyenében elbujdokolt. De nem, Filkó érezte, hogy egy ilyen ember, aki csak az írásnak élt, soha nem fogja feladni. Filkó felhagyott az írással. Hiába, ő soha nem lesz olyan tehetséges, mint Lajos bácsi. Mostanság favágóként éldegél.
Én is hallottam ezt-azt. Egyebek között most egy új író felbukkanását beszélik az emberek a Tiszántúlon. Senki nem tudja ki féle, mi féle, hogy került oda. Senki nem látta még. Regényeit álnév alatt írja. De aki olvasta ennek a titokzatos írónak az írásait, az beletekinthet egy kicsit a való életbe. És azt is megértheti, hogy miért nem szabad soha feladni a kitűzött célunkat. Akkor sem, ha nevetnek az emberek, s akkor sem, ha már néha minden kilátástalannak tűnik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
.