- Akkor holnap találkozunk az irodában. Még ma este átfaxolom annak a montanai bányavállalatnak a kimutatásait.
- Köszönöm Dave, bár a részvényeire most kellene lecsapni.
- Holnap, majd a számadatok tükrében meglátjuk. Viszlát, Jackob!
- Viszlát, Dave! Akkor holnap.
- Holnap.
Jackob Carpenter Wall street új fenegyereke egyedül maradt az exkluzív bárban. Meglazította nyakkendőjét. Kemény nap állt mögötte. Nem volt sosem sétagalopp harcba szállni a pénzért, ám fiatalkora ellenére vagyonát tekintve, e háborúskodásban nem sokszor vesztett csatát. A belvárosi bárban rajta kívül még sok sorstársa volt. Dave- vel mindig itt ittak egyet, ha végeztek a cégnél. Mint ma is, ez gyakran húzódott el az éjszakába. Jackob fáradt volt. Bambán nézte a kis jéghegyeket, ahogy whiskyjében az olvadás lassú folyamatával vette kezdetét elmúlásuk.

Természetesen a víz eme kristályos formája most is ír whiskyben járta haláltáncát. „Csak az írek tudnak whiskyt főzni.” Ötlöttek eszébe valamikori mentora szavai, akitől a pénzvadászat csínját- bínját tanulta. A bár egyik fala tükörrel volt borítva. A tükörben egy ír whiskyt iszogató, elegáns öltönybe öltözött, ereje teljében lévő fiatal ember nézett rá. Tetszett a neki kép, mégis magányosnak és szánalmasnak érezte magát. Ezután nem sokkal, dekoratív, harmincas éveinek elejét taposó nő lépett be az ajtón, és egyből a pulthoz ment. Egyértelmű volt, hogy nem vár senkire. „Ez a nő vadászik.” – gondolta Jackob. A jelenség bár elég kihívó ruhákat hordott, valahonnan sejthető volt, hogy nem prostituált. Jackob vágyakozva nézte, ahogy a szájához emeli a kecses martinis poharat, melyben valami méregzöld koktél volt arra hivatva, hogy ellenkező nemű embertársa elfeledkezzen kissé talán szintén sivár életéről.

Jackob leküzdve siheder kora óta meglevő félszegségét, és az asztaltól felállva a pulthoz ment.
- Még egy Jamesont, és a hölgynek is egyet abból, amit iszik, persze csak ha nem sértem meg. – monda a csaposnak, majd egy kis magabiztosságot magára erőltetve a nőhöz fordult.
- Köszönöm. Maga roppant előzékeny és figyelmes. – mondta kacéran a nő.
- Jackob Carpenter vagyok. Egy brókerirodának dolgozom. Remélem nem zavarom a társaságommal.
- Nem, egyáltalán nem. Engem Susanne Whigfieldnek hívnak. Egy marketingcégnél dolgozom reklámgrafikusként.
- Ó, hát akkor magába, kedves Susanne, szorult némi művészi véna is.
- Van , aki így tartja, ám lehet ez csak akkor lenne egyértelmű önnek is, ha látná egy- két művemet. Amúgy hívjon Susienak, kedves Jack. Az mégis olyan barátságosabb. – búgta kedvesen Jackob fülébe. Ahogy közelebb hajolt a férfihez, az beláthatott a mélyen kivágott ruha dekortázsába.
Tetszett neki a látvány. Még jobban a miniszoknyából kibúvó gyönyörű feszes combok.
- Igazi nagyvad. Egy démon. Fel kel vinnem magamhoz. – gondolta magában Jack.
- Látja ebben igaza van, kedves Susie, szívesen megnézném a műveit. Mindig szerettem a művészetet. A legnagyobb baj az volt, hogy ügyetlen vagyok, a zenéhez meg botfülem van.
- Ó Jack maga olyan mókás fickó. Ám úgy gondolom túl szigorú magához. Én sem vagyok igazi művész.
- Bájos a kacagása kedves Susie. - mondta Jack, és teljesen elmerült a nő lényében....
Nagyjából másfél óra, és még pár kör ital után a frissen megismerkedett pár egy taxiban volt, útban a férfi lakása felé. Megérkezve Jack kedvesen köszönt a tányérsapkás portásnak, majd a nővel, kinek szemében démoni tűz lobogott, beszálltak a liftbe. Már a felvonóban vadul egymásnak estek, csókolgatva, és fogdosva a másikat. Egyszerűen nem bírtak parancsolni ösztöneiknek.
Jack negyvenkettedik emeleti lakása maga volt a fényűzés. Hatalmas belterület. Igényes, drága bútorok. Bár a bútorok a posztmodern irányzat bőr és króm kedvelő belső építészeinek stílusjegyeit képviselték, így ezen használati tárgyak a fekete márványpadlóval együtt inkább olyan élettelen, rideg hatást kölcsönöztek a lakásnak. Nem volt benne semmi, ami melegséget sugárzott volna, nem utalt semmi arra, hogy itt bárki is lakna. Minden funkcionális volt. Olyan volt az egész, mint egy elit lakásmagazin címlapja, ami tetszik mindenkinek, de mindenkit fullasztana a hosszas ideig történő itt élés. Jack még töltött egy italt a nőnek, majd melléült a díványra.
- Hogy akarod édes? – kérdezte a nő.
- Csináljuk itt? Vagy a hálószobában? Esetleg az asztalon? Legyek szigorú tanárnéni? Vagy jóságos nővérke? – kérdezte majd a férfi nyakába ugrott, és vadul elkezdte csókolgatni mindenhol, ahol érte.
Jack szemében szomorúság jelent meg, és lefejtette a nő karjait magáról, majd elég durván ellökte azt magától.
- Elegem volt Kathy! Nem bírom tovább! Nekem ez nem megy, és szarok a hülye terapeutádra!
- Miről beszélsz édes?! – kérdezte a nő riadtan.
- Ilyen ökörségekkel nem hozzuk rendbe a házasságunkat! Az már rég halott, csak te nem akarod tudomásul venni, de én már unom ezeket a baromságokat. Olyan dolgot lehet feldobni, ami van. Köztünk már rég nincs semmi.
- Ne mondj ilyeneket! – sikoltotta a nő.
- Pedig ez az igazság. Holnap beadom a válópert.
- Nem teheted!
- Dehogynem. – mondta a férfi majd felvette a kabátját.
- Hova mész?!
- El. Reggel majd összeszedem a holmijaim, és elmegyek.
- Nem teheted. - monda elhaló hangon a nő, de válaszként csak az ajtó csapódását hallotta.