Lillácska épp a régi mese könyvét keresgélte Róza mama padlásán. Valahogy eszébe jutott, mikor nagyapó Babszem Jankóról mesélt, és hirtelen hiányozni kezdett Babszem Jankó.
De hogy is volt pontosan?
Volt két öreg, akiknek nem volt gyerekük, és emiatt sokat sírdogáltak. Egyszer aztán azt mondja az asszony:
- Én azt sem bánnám, ha olyan kicsi lenne az a gyerek, mint ez a babszem itt a tenyeremben. És abban a pillanatban a babszem helyes kis legénykévé változott.
- Jaj, de szerettem ezt a mesét, nagyapó –sóhajtott Lillácska csak úgy, magában, na meg nagyapónak az égbe. –De hogy is van tovább?

Lillácskának mindig ünnep volt, ha a padláson lehetett. Róza mama különleges hellyé varázsolta a padlást: a nagy karosszékkel, mellette az állólámpával, a nagy faládákban lapuló kis dobozokkal, mely mindegyike szebbnél szebb titkot őrzött a fedele alatt.

Róza mama azt szokta mondani:
- Az emlékeknek is szükségük van arra, hogy jól érezzék magukat, de azért nem jó mindennap beléjük botlani.
Úgyhogy, berendezte az emlékeinek a padlást.
Lillácska, ahogy keresgélt a dobozok között, váratlanul egy bekeretezett képre bukkant. A hátán, cikornyás betűkkel, tintával írva:

Gellért Róza, az 1957-es Budapesti Tavasz Szépe verseny győztese.

Lillácska majdnem kiejtette kezéből a képet. Lelkesen szaladt le a lépcsőn Róza mamához.
- Róza mama! Nézd mit találtam! - és maga elé tartoptta a képet, mint valami győzedelmi zászlót. - Te egy szépségverseny győztese voltál? Nahát! Miért nem meséltél erről soha?
Róza mama épp az almás pitét húzta ki a sütőből, fel sem nézett, csak úgy maga elé mondta.
- Nem szeretek beszélni róla.
- Nem szeretsz beszélni róla? – értetlenkedett Lillácska. Hiszen ez nagy dolog! Az én nagyikám, szépségkirálynő volt! Elképesztő, hogy miket nem tudok rólad.

Róza mama látta, hogy nem szabadul Lillácskától, míg el nem meséli az egész történetet.
- Tudod, kislányom, igazából azzal kezdődött, hogy tetszett nekem egy fiú. 15 éves voltam, és bolondultam érte. Igyekeztem nem mutatni, de valahogy mégis megtudta, és egyszer odajött hozzám az utcán. Nekem a torkomban dobogott a szívem, még nyelni sem tudtam tőle, és akkor azt mondta nekem.
Ne is reménykedj, te csúf kis béka! Sosem csókolnék meg egy ilyen varangyot, mint te vagy.
Emlékszem. Május volt. Sütött a nap, és én dideregve ott maradtam az utca közepén. Nem is tudom meddig álltam ott. Azon gondolkodtam, miért nem jutott eszembe, hogy én nem vagyok szép. És akkor elhatároztam, hogy csak azért is szép leszek! Nem amiatt a fiú miatt, hanem azért, hogy soha többé ne tudjon senki így megbántani. Figyelni kezdtem a lányokat, vajon melyik szép, melyikre szeretnék hasonlítani. És arra jöttem rá, akiket én szépnek találok, azok mind értenek valamihez. Korábban anyám tanított zongorázni, és úgy döntöttem, én a zongorázáshoz fogok érteni. A zene elrepített a mesék birodalmába. Amíg játszottam, addig én lehettem Dorothy, vagy a toronyba zárt királykisasszony, akiért átkell a legmagasabb szirten is a szegény legény. És egyre inkább úgy éreztem, hogy szép vagyok. Végre szépnek éreztem magam.
És csak úgy kíváncsiságból, elindultam azon a szépségválasztáson.

Róza mama el kezdte sodorni a köténye szélét, látszott, hogy egyre nehezebben jönnek ki belőle a szavak.Lillácska pisszenni sem mert.
- És, mint tudod, engem választottak meg. Feltették a koronát a fejemre, és mosolyogtam, de hirtelen olyan szomorúságot éreztem, amilyet még soha előtte. Egymás után jöttek a fiúk, és mind meg akart ismerni, de nekem mégis az fájt, hogy az, az egy, akit én szeretni akartam, nem látta meg bennem a szépséget. Ott álltam a dobogón, az emberek tapsoltak, és a magány úgy fojtogatott, hogy legszívesebben elfutottam volna. Azt éreztem, hogy hiába szeret mindenki, semmit nem számít az egész, ha az, az egy nem szeret, akit te szeretni tudnál.
Róza mama levette a szemüvegét és megtörölte.
- Na, kislányom. Ezért nem szeretek én beszélni erről.
Lillácska csak ült döbbenten, letette kezéből a képet, aztán felállt, odament Róza mamához, átölelte, és csendben csak ennyit mondott.
- Köszönöm, nagyikám!