Róza mama épp a vitrines szekrényben törölgette a port, mikor betoppant Lillácska.
- Ó, milyen kellemes meglepetés! – mosolygott kedvenc unokájára. –Egy szem cukor? –kínálta Lillácskát, és megemelte a porcelán csoda tetejét.
- „Egy szem cukor, és varázsló lehetsz, míg lassan szopogatva eltünteted”
- Úgy bizony! – nevetett Róza mama. –Hát még mindig emlékszel rá?
- Hajaj, de még mennyire! Ha tudnád, mama, hogy mennyit törtem a fejem, hogy kilopjam a vitrines szekrény kulcsát a zsebedből. Arról álmodoztam, hogy egyszer egy egész zacskó cukorral teletömöm a szám. Az, az egy szem, olyan kevésnek tűnt.
- Most már megteheted –évelődött Róza mama. - Most már meg. De csak ennek az egy szem cukornak van íze, amit tőled kapok. Hiába. Úgy látszik ebben áll az igazi varázslat – ölelte át a lány nagyanyja vállát.
- Csak nincs valami baj? –fúrta tekintetét Róza mama, Lillácska szemeibe.
- Nem. Baj, az nincs, csak..
- Csak?
- Csak Robi megkérte a kezemet.
- Nahát! - Csapta össze a kezét Róza mama! - Akkor küldök egy szem cukorkát Robinak is.
- Jaj, mama, ne bolondozz! Félek.
- Félsz? –Róza mama még a szemüvegét is levette, hogy jobban lássa Lillácskát. – És mitől félsz? Hiszen azt mondtad, szereted.
- Persze, szeretem, de én nem akarok a felesége lenni. Én senki felesége nem akarok lenni. Szerintem bőven elég lenne, ha összeköltöznénk, aztán meg majd idővel kiderül, hogy tudunk-e együtt élni, vagy sem.
- Értem –komolyodott el Róza mama, és be is zárta kulcsra a vitrines szekrényt. A kulcsot a köténye zsebébe tette.
- Te ezt biztosan nem helyesled, de változott a világ, mama!
- Ugyan már, mit számít, hogy én mit helyeslek, és mit nem. Felnőtt nő vagy, azt teszel az életeddel, amit akarsz.
- Mama, pontosan tudod, hogy nekem számít mit gondolsz. Azért is jöttem ide.
Róza mama előszedte a cérnás dobozt és elkezdte feltekergetni a lemaradt szálakat.
- Ha jól belegondolok, még örülök is neki, hogy nem most vagyok fiatal –mondta, mintegy magának. Az én időmben legalább nem kellett gondolkodnia azon az embernek, hogy összeházasodjon-e vagy sem. Ha eljött a lány ideje, férjhez ment. Ez volt a dolgok rendje.
- De honnan tudjam, hogy Robi az igazi? Anyáék is elváltak, Tóni bátyja megcsalta a feleségét, Gergőék meg folyton veszekednek. Nem mondhatnám, hogy túlságosan vonzó intézmény a házasság.
- Ó! „Vonzó intézmény” –ismételte Lillácska szavait Róza mama gúnyosan – Reklámot kellene neki csinálni, igaz? „Csak bekap egy kapszulát, és máris boldog lesz!” vagy „Éjjel szórja be a férjét hintőporral és reggelre megjavul!” –Róza mama olyan dühösen tekergette a cérnaszálakat, mintha legalábbis azok lennének a felelősek a világ állásáért.
- Nem. Nem így gondoltam. –ült le a karosszékbe Lillácska megszeppenve.
- Tudod, kislányom a házasság egy történet. Egy történet, amit két ember ír. Azt kell eldöntened, akarsz- e ezzel a fiúval történetet írni? Csak ez számít. Hűség? Ugyan már! Miféle értéke van a hűségnek, ha nem szerelemből fakad? És hogyan is lehetne hűtlen, aki szerelmes? Nem a hűség az, ami összetartja a házasságot, hanem a közös sors.
- Közös sors – ismételte Lillácska. – De honnan tudjam, hogy milyen lenne Robival a közös sorsunk.
- Jaj, kislányom! Nem az a kérdés, hogy milyen lesz, hanem akarod-e, hogy bármilyen is lesz – közös legyen a sorsotok? Lesz benne bánat, lesz benne öröm is, de csak annak lesz története, aki elég bátor, hogy egy másik emberrel összekösse az életét.
Lillácska hosszan hallgatott. Róza mama lezárta a doboz tetejét.
- Mióta nagyapád meghalt, igazából semmiről sem szól az életem. Teszek- veszek itt egész nap, ha eljön az ebéd ideje, megterítek magamnak, mert megígértette velem, hogy az evésnek megadom a módját. De nincs senki, aki ismerné a történetemet, vagy akinek én ismerném a történetét. Amíg nagyapád élt, ő látta a szememben a bánatot. Ismerte arcomon a vonalakat. És ha történt velem valami, az vele is történt. Hidd el, Lillácska, szép dolog házasságban élni, ha van türelme kivárni az embernek a történet végét.
- Azt hiszem, értelek, nagyikám! Kivételesen nem kaphatnék még egy szemet abból a cukorból? – sóhajtott Lillácska, és úgy tekintett a vitrines szekrény felé, mint 15 évvel ezelőtt, mikor még épp csak Róza mama kötényének tetejéig ért.