1962 február.
„Edith Piafot kétoldali tüdőgyulladással kórházba szállították.”

A fiatalember többször is elolvasta a néhány soros hírt, mintha az ismételt olvasással újabb információ birtokába kerülhetne. Fél éve érkezett Párizsba, szerzetesnek tanult, jutalomból kapta ezt a lehetőséget, hogy megtanuljon franciául. Rajongott a francia sanzonokért, de mindenekelőtt ezért a törékeny, beteg nőért Edith Piafért.

Meg kell látogatnia! –fordult meg a fejében. -Mondania kell neki néhány kedves szót. Vigasztalni, hitet adni, hogy élnie kell! íbr> Igen, ő ehhez ért. Ő a lélekhez ért. Érezte a dalokból a szenvedő hangját. Márpedig a test mindig a lélek fájdalmától betegszik meg! –csengett a fülében az apát szava.

- Oda kell mennie! -fogalmazódott meg benne egyre határozottabban az érzés. Papi ruhát öltött, és a kórházba sietett.
- Edith Piafhoz jöttem. –szólt a nővérkének.
- Sajnálom! A művésznőt nem lehet látogatni.
- Kérem! Engem a művésznő maga hivatott. Engedje kérem, hogy vigasztalást nyerjen a lelke.
- Várjon itt, fiatalember. Mindjárt megkérdezem.
Amíg a nővérke eltűnt a folyosón Thépohanis Lamboukas azon gondolkodott, mi a csuda ütött belé, hogy ilyen szemérmetlenül hazudott. Ha Piaf kijelenti, hogy semmiféle papot nem hivatott ide, szégyent hoz a rendre, amely oly büszke az ő tisztaságára, szégyent a ruhára, amelyet mindennél jobban tisztelt.
- Jöjjön kérem. A művésznő várja.

Piaf most igazán egy árva veréb benyomását keltette. Mióta Marcel 13 évvel ezelőtt meghalt betegesen tékozolta magát. 1953 és 1955 között három alkalommal vonult be elvonókúrára, két evvel ezelőtt vérző gyomorfekéllyel operálták, tavaly bélelzáródás miatt kétszer műtötték. Nem sokkal azután közölték vele a hírt: rákja van. Elfáradt. Pihenni akart. Örökre. Ez a pap, nem tudta honnan jött, de semmire nem vágyott jobban, mint egy pap társaságára. Békét szeretett volna végre a szívében.
- Bocsásson meg, kérem a zavarásért. Csak látni szerettem volna. Gondoltam, talán szívesen beszélgetne egy kicsit, de látom, rosszul van. Ne haragudjon, kérem. –mondta a fiatalember zavartan.
- Nagyon örülök! Üljön csak le! Valóban beszélni akartam valakivel, és az ég úgy látszik magát küldte hozzám. –mosolyodott el erőtlenül az ágyában Piaf.
- Rendkívül csodálom magát! Ahogy énekel!
- Kérem ne csodáljon! Én csak magamon segítek a dalaimmal. Én csak szabadulni akarok a fájdalomtól, amit a múltam rám rakott.
- Ne mondja ezt! Maga sokak fájdalmát énekli meg. Talán mások nem szenvedtek annyit mint Ön, de énekelni sem tudnak úgy mint Ön –mondta Théo, és cinkosan Piafra mosolygott.
- Igazán kedves, de tudja az én életem csodával kezdődött. Négy évesen megvakultam kötőhártya-gyulladás következtében, aztán egy asszony letérdepeltetett Szent Teréz oltára elé, s úgy imádkoztam „Könyörülj meg rajtam, add vissza a látásomat!” És tíz nappal később újra láttam. Én tudom, hogy az élet alapvetően egy csoda. De már elfáradtam. Nem rémít a halál.
- Ne mondjon ilyet kérem. Maga még alig múlt negyven éves! Magának még énekelnie kell!
- Negyvenhét vagyok. –Mosolygott Piaf a fiatal papra. –És maga?
- Huszonhat. –sütötte le szemét a férfi.
- Épp börtönbe voltam, mikor megszületett. Azzal vádoltak, hogy megöltem apámat. Milyen nevetséges!
- Tudom. Mondta halkan a férfi, és megfogta együttérzően Piaf kezét.
- Szóval tudja. Tudja, hogy mindent elölről kellett mindig kezdenem… - elfutotta szemét a könny.
Nézte a kezét, ahogy elveszett a fiatal férfi kézben.
– Ne engedje el a kezem, kérem. Olyan megnyugtató így minden. Aludni szeretnék. Jöjjön máskor is, ha tud.
- Minden nap itt leszek.

Mikor Piaf felébredt azt hitte álmodta az egészet. Micsoda helyes fiatalember! És milyen kedves! Igazán kedves. Hiszen az nem lehet, hogy egyszer csak megjelenik itt egy pap. Épp mikor a legnagyobb szüksége volt rá. Egészen biztosan csak álmodta.
De másnap újra megjelent a fiatalember. És azt követő nap is mindig, míg Edith a kórházban volt. Az orvosok nem értették mi történt. Rohamosan javult az állapota. A nővérkék sugdolózni kezdtek: „A művésznő beleszeretett a görög papocskába!”
A művésznő sem értette mi történik vele. Nem szerethet bele egy huszonhat éves görög istenbe! De boldog volt! Egyszerűen nem tudott lemondania a társaságáról. Csak Marcelt szerette, de mindig erre a fiúra várt. Újra énekelni akart. Mikor elhagyta a kórházat Théo vitte haza.
- Énekeljen velem, kérem!
- Bármit megteszek, amire kér- hangzott a válasz.
- Akkor csókolj meg –nézett rá az asszony szerelmesen, és még mielőtt meggondolhatta volna magát érezte ahogy körbe fonja a férfi karja, ajkát körbeöleli valami puha melegség, valami vigasztaló gyöngédség, és úgy érezte, most minden ott van benne, abban a csókban. Maga a világ tartja karjaiban.

Théo Edithez költözött. Nem volt egy Charles Aznavour, de boldog volt, ha együtt énekelhetett a nővel, akit imádott. 1962 szeptember 27-én az Olympia 62 műsorában együtt lépnek fel. Michel Emer nekik írt új számot:

A szerelem, mire jó?
Ne kérj magyarázatot!
Hiába! Ez ilyen dolog.
Jön, hogy honnan, nem tudod.
Egy pillanat, és elkapott.
Szeretni mire való?

Óriási sikert aratnak. Az előadás után Théo megcsókolja Edithet, aztán gyengéden a kezébe veszi az arcát és így szól:
- Gyere hozzám feleségül!
Edith rémülten hátralép. – Nem lehet!
Megbolondultál? Én öreg vagyok! Nem látod? Öreg! Mindjárt meghalok!
- Nekem gyönyörű vagy! A leggyönyörűbb nő a földön. És nem érdekel mennyi időd van hátra! Azt akarom, hogy velem legyél boldog. Boldoggá akarlak tenni! Ápollak ha kell, csak gyere hozzám feleségül!

1962 október 9-én Edith Piaf feleségül megy a 27 esztendős fiatalemberhez, aki Théo Sarapó néven vált ismertté.
1963 januárjában Edith újra koncertezik. Fellép Brüsszelben , majd Théoval Párizsban. Március 18-án Lille-ben szerepel utoljára. Április 10-én tüdőödéma lép fel, júniusban májzsugor, augusztusban nyolc napig élet halál között lebeg. Október 11-én Théo karjai között hal meg.
Óriási adósság marad utána. Théo három évig tovább énekel. Minden fellépést elvállal, csakhogy törleszthesse az adósságokat. Mikor az utolsó részletet is kifizette, egy fának ütközve autóbalesetben meghal.