A konferencia után Szigligeti Márton rögtön kocsiba ült. Rendezni szerette volna a gondolatait, és erre az állófogadás a legkevésbé sem volt alkalmas.
Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy beugrik Szabinához, de akkor élesen nyilallt bele a fájdalom: Nem! Többé már nem mehet a lányhoz, hiába is érezte már otthon magát abban a kis albérleti szobában. Az ő otthona Budán van, Zsuzsával és a gyerekekkel berendezve. Igen, Szigligeti Márton úgy érezte, az otthona legfontosabb darabjai a felesége, és a gyerekei. Azok nélkül az egész számára mit sem ért.
- Micsoda bolondság! Miért érzem úgy, hogy Szabinával együtt az otthonomat is elveszítettem? Hiszen az nem az én otthonom volt! Ahogy Szabina sem volt soha az enyém.
(Szigligeti dühösen vitatkozott magával)
Ez nem igaz. Szabina volt az egyetlen nő az életemben, aki igazán az enyém volt. Az enyém volt, mert nekem adta magát. „Ajándék vagy” –mondta.

Márton fejében a szó úgy kattogott, mint vonat a vonatsíneken. A-ján-dék. A-ján-dék.
Most értette meg igazán, mit jelent ajándéknak lenni. Kapott az élettől valamit, amire még titokban sem mert vágyni, mert túlságosan szép, túlságosan elérhetetlen volt számára. E nélkül az élete mégsem lett volna teljes.
Eszébe jutott az a karácsony, mikor gyerekkorában megkapta azt a mozdonyt, amit nem engedhettek volna meg maguknak a szülei, mégis megvették neki. És mikor kibontotta a piros szalaggal átkötött dobozt, nem is az örömöt érezte leginkább, hanem a nyugalmat, hogy most már mindene megvan, amire igazán szüksége van. Igen! Szabina is ilyen ajándék volt. Szabinával mindent megkapott az élettől, amire igazán szüksége van.

Már Gödöllőnél járt, mindjárt hazaér. Beszélnie kell a lánnyal.
- Szia – mondta gyámoltalanul. – Fél óra múlva otthon vagyok, és rettenetesen félek. Félek elképzelni nélküled az életemet.
- Ne félj! –Szabina hangja most olyan határozottan csengett, hogy Márton még a lélegzetét is visszatartotta. – Mi megmaradunk egymásnak, és biztos vagyok benne, hogy a legjobb dolog történik velünk, ahogy eddig is a legjobb dolog volt, ami csak történhetett.
- Soha nem lehetek elég hálás a sorsomnak, hogy megismertelek.
- Akkor hát, fel a fejjel! –biztatta Szabina vidáman.

Kilenc óra volt, mire hazaért. A gyerekek a tévé előtt ültek, Zsuzsa már lefeküdt.
- Apa! Ugrott nyakába Flóra. Már haza is jöttél? Anya azt mondta, éjfél előtt biztosan nem érsz haza.
- Látod, mégis itt vagyok. Repültem, mint a szél!
- Norbi megrúgott az óvodában – panaszkodott Lóci.
- És te hagytad? – kapta ölbe a fiát.
- Nem. Gyomorszájon vágtam.
- Helyes –simogatta meg a gyerek fejét szeretettel Márton.
- Igen, de az óvó néni engem állított ki. Norbit észre sem vette – nézett apjára Lóci.
- De remélem nem árulkodtál!
- Nem – húzta ki magát a fiú.
- Akkor minden rendben! Na futás az ágyba, mindjárt megyek és mesélek neked.

Benyitott a hálószobába. Zsuzsa már hálóingben aludt. Mellébújt
. - Ruhástól akarsz lefeküdni? –morgolódott félálomban az asszony
- Nem, dehogy is, csak azt hittem megvársz.
- Fáradt vagyok, kérlek hagyj aludni.
- Hát, persze! Jó éjt – és Márton egy nagy puszit nyomott Zsuzsa arcára.
Kiment a fürdőszobába, belekapaszkodott a mosdó szélébe.
- Szeretnem kell! Őt kell szeretnem. Most majd törődök vele, most majd őt simogatom, és minden rendbe lesz. Minden rendbe lesz –hajtotta le a fejét, és érezte ahogy jól esően mossa az arcát a szeméből folyó melegség.
- Apa mesélsz nekem? –hallotta Lóci türelmetlen hangját a fürdőszoba ajtaja előtt.
- Persze. Megyek már – szedte össze magát Márton.

Lefektette a gyerekeket, lezuhanyzott, majd Zsuzsa mellé bújt. Hosszan figyelte a nő arcát, mintha most látná először.
- Mennyire nem ismerjük egymást! –nézett rá szomorúan. Szerette volna ha felébred. Szeretett volna most az ölelésébe menekülni. Feküdt Zsuzsa mellett, a három gyerek a szomszéd szobákban, és Márton mégis olyan árvának érezte magát, mint akinek senkije sincs a világon.

Reggel, mire felébredt, Zsuzsa már épp indult.
- Bocs, de rohannom kell –szaladt vissza, és egy könnyű puszit nyomott a férfi arcára.
- Menj csak, a gyerekeket majd elviszem.
Szerencsére csak délre kellett bemennie az egyetemre, így miután Flórát, és Balázst elvitte az iskolába, Lócit beadta az óvodába, még volt ideje, hogy hazamenjen, és átfussa az előadás anyagát. A gondolatai azonban örökké Szabina körül forogtak. Ő, aki a gondolatok szerelmesének vallotta magát, most legszívesebben leszokott volna a gondolkodásról. Úgy érezte kettéhasad a tudata és a szíve közti viadalban.
- Miért nem tudom Zsuzsát úgy szeretni, ahogyan Szabinát? Hiszen Zsuzsához köt minden. Igen. Ez egy gonosz égi tréfa. Megengedték neki az istenek, hogy megismerje az igazi szerelmet, de azt nem engedik meg, hogy egy életen át szeresse a lányt. Márton tudta, hogy abban a pillanatban, hogy elhagyná a családját egy szál bőrönddel, örök boldogtalanságra lenne kárhoztatva.
- Szerelem? –gúnyolódott magával. – Ugyan ki tudná megmondani mi a szerelem?
És hirtelen rádöbbent, hogy ő tudja.
- Milyen furcsa dolog is a bizonyosság – töprengett magában. –Nem gondolsz róla semmit, de egyszer csak ott van előtted, és tudod, hogy igen ez az. Nem tudod, vannak-e űrlények, de ha találkozol vele, biztosan tudod, hogy igen, vannak. Én nem tudtam, milyen a szerelem, de találkoztam vele, és most már biztosan tudom, hogy ilyen.
Árulónak érezte magát, amiért a kérdés egyáltalán megfogalmazódott a fejében. Megadatott neki a bizonyosság, megadatott a megismerés, és most gyáván megkérdőjelezi a szerelmet.
Szerette Zsuzsát, de észrevétlenül nőtt benne a magány mellette. Már épp elhitte, hogy a magány hozzátartozik, akárcsak Zsuzsa, mikor jött Szabina, és mindent feloldott benne.
Szigligeti Márton hinni kezdett a görögöknek, hogy vannak istenek, és ketté szakadt lelkek, amelyek bolyonganak, míg egymásra nem találnak. Ő most megtalálta a másik felét, de hiába.
A kocsiban megszólalt a telefon. Szabina volt az.
- Jól vagy?
- Persze –hangzott a válsz, de Márton hangja tele volt szomorúsággal és fájdalommal.
- Jaj, ne légy már szomorú! Ha szomorú vagy, akkor mindig azt érzem, hogy át kell öleljelek.
- Ha valami igaz dolog véget ér, akkor jár egy kis szomorúság – sóhajtotta a férfi.
- Jó, akkor most én vigasztallak téged! – Szabina hangja csengett az elszántságtól. – Tudom, hogy soha semmi nem törölhet ki belőlem. És tudom, hogy fogok még szeretni, de így soha! De azt akarom, hogy ami velünk történt az erőt adjon neked, és ne fájdalmat.
- Tudod… -Márton hangja elcsuklott – Mindig azt hittem, hogy jobban már nem lehet szeretni. És most…
- Én is épp erre gondoltam reggel – felelte csendesen Szabina, és hirtelen megszakította a vonalat.