Rosszul vagyok. Már-már pszichoszomatikus tüneteket produkál rajtam, bennem a hiányérzet. Két hete. Emlékszel? Két hete könyörtelenül kigördült a vonat a Keletiből, elszakítva Tőled, és elvágva az előtte lévő csodálatos napokat. Puff neki. Ennyi volt. És azóta semmi. Már két hete vigasztalást várok, valami megnyugtatót. De semmi. Teljesen kiszolgáltatott vagyok irányodban, úgy, és azt teszel velem, amit akarsz, én nem ellenkezem…

Két hete. Már délelőtt kiszakadtak belőlem a könnyek, mikor csomagoltunk. Utána el nem tudtam képzelni, hogy esetleg a pályaudvaron megint sírni fogok. Aztán… Ott álltunk, Te csak mosolyogtál; nem tudom pontosan, mit éreztél, titok voltál, de én akkor örültem annak, hogy nem mutattad a fájdalmat, mert akkor még kevésbé bírtam volna túlélni az elválást.
Ott álltunk, és éreztem, hogy egyre nehezebben nyelek, ég a szemem, fáj a fejem, és nem akartam, hogy sírni láss; nem akartam, hogy fájjon… Fáradt voltam és hisztis, és engedtem a mély fájdalomnak, és azok a könnyek megszülettek, és magamhoz szorítottalak, hogy megpróbáljam titkolni. Remegtem az ölelésedben, idegesen lüktetett egész testem-lelkem, mert most valami olyan következett, ami ellen egész lényem hadakozott.
Mindenem hazudott, mert felszálltam arra a vonatra. Mert muszáj volt. Behódoltam Muszájnak és Kellnek. Az egész élet erről szól. Muszáj és Kell korlátai közé vagyunk szorítva, és néha már úgy érzem, megfulladok.
És a kín csak nőtt. Felszálltam, és a lelkem még percekig haldokolt, amíg a vonat el nem indult. És Te ott álltál lent, és vártad, hogy kigördüljek a vonattal a pályaudvarról, és néztél felém mosolyogva, szerelmesen, és az én arcom csak eltorzult attól, hogy egyszerre sírtam, és próbáltam meg visszamosolyogni Rád. És nem tudtam mit kezdeni a fájdalommal, ami megállásra akarta késztetni szívemet; éreztem ahogy néha-néha meg-megáll, de lehet, hogy csak az elfojtani akart sírás ringató ritmusát vette fel.
Nem szeretlek én otthagyni Téged. Nagyobb fájdalom, mint otthagyottnak lenni. Sohasem bírtalak otthagyni, és most Muszáj elintézte nekem, hogy megtapasztaljam, micsoda fájdalom. Mindig is sejtettem, ezért is tiltakoztam ellene. És a szívem megszakadt. A bizonytalanság, hogy vajon mikor látlak újra, elhomályosított minden szép emléket. Akkor csak fájtam, és fájtál. De éltem, erre éppen ez a fájdalom volt a bizonyíték. És most rosszul vagyok. Nem vagyok képes befogadni új ingereket, és most úgy érzem, adni sem tudok.

Két hete heverek bontatlan levélként a gondolataidban. Bár észrevennél a sok más fontos írás, levél között. Igen, tudom, ott vannak a gyerekek, őket sokszor kell olvasni, a boríték már nincs is meg, mert mindig kéznél (gondolataidban) vannak a teendők. Én szokatlanabb iromány vagyok, szép, díszes borítékban, ami talán meg is ijeszt, vagy lenyűgöz, ezért nem bontasz ki. Csak csodálsz magadban, és örülsz, hogy ott vagyok én is… Egyelőre bontatlan levélként gondolataidban…

2004-07-29