- Jó napot kívánok! - köszönök gyorsan és az ajtaja felé veszem az irányt. Hamarosan megérkezem. Bekopogok, olyan erőtlenül, hogy az szinte tükrözi bizonytalanságomat az iránt, hogy helyesen cselekszem-e. Nem is díjazzák ajtónyitással bizonytalanságomat, így megismétlem. Erősebben, hisz láttam, hogy ég a lámpa, az nem lehet, hogy senki sincs itt! És kinyílik az ajtó. Ott áll Ő, fáradtan, elcsigázva tekintve az érkezőre; rám. Mosollyal nyugtázza, hogy én zavarom.
- Szia!
- Szia.
- Bemehetek pár percre?
- Gyere - mondja, s én frissen libbenek be.
- Ott egy mikulás.
- Hol? - veszem egyre beljebb magam, és az asztalára tekintek, ahol az Ő szokványos rendje uralkodik. Itt-ott egy-két füzet, egy kupac CD, a pulcsija, amit szívesen szorítanék magamhoz beszívva illatát, ha Ő éppen, mint szinte mindig, nincs velem. Ha lenne tőle egy pulcsija... Esetleg egy-két többoldalú kocka a szerepjátékhoz, tollak; kékek és pirosak.
- Hát ott, bent. - mutat be az egyik terembe, s látom már a kíváncsian rámmeredő szempárt, egy hátraforduló fiút. Azt hiszem, elmenekülök előle, mert látóhatárán kívül helyezkedem el, s magamhoz húzom Őt. És boldogan ölelem, hozzásimulva, arcnk összeér, ez mindig olyan, mintha maga a Boldogság simogatna, s belül elönt a szerelem, megnyugtatva a szívem és a lelkem. Ezekben a pillanatokban vagyok igazán boldog és legfőképpen gondtalan. Minden bánat, szorongás, az Ő ölelésének forróságában párolog el, aztán, mikor elválunk, lecsapódik. De most még most van és nem hagyom, hogy a jövő teherként nehezedjen rám.
Mikor kibontakozunk egymás karjaiból, mosolygó, de fáradt csillogóiba nézek:
- És mikor végeztek? - kérdezem reménnyel telve.
- Most kezdtük... - hangol le, bár tudom, ha most egyedül lennénk, akkor is csak pár percet maradhatnék. Hisz mennem kell, tenni a rámbízott dolgokat, élni a másik életem. Rövid csókocskát lehel ajkaimra, karjai átfonják derekam. Ekkor egész lényemmel elmosolyodom és nem állom meg, hogy ismét meg ne öleljem. Füléhez emelem számat és így suttogom:
- Csak azért jöttem, mert nem tudom mikor látlak... - és érzem, ahogy megszorít, mert jól ismerjük ezt a fájdalmas érzést. így telik el pár másodperc.
- De most kirúglak! - mosolyog. Már csak egymással szemben állunk, rámnéz. Minden benne van. - Vissza kell mennem... - vág egy grimaszt, egy rá jellemző grimaszt, egy olyan muszáj-félét.
- Tudom - felelem, és engedem. Már a terem ajtajában áll, mikor megkérdezem tőle:
- Azért leülhetek egy pár percre?
- Persze. - bólint, és eltűnik. És én leülök a székére és csak mosolygok. Nem direkt, valami belső erő késztet erre, a szeretet és a szerelem ereje. Nézem az asztalán néhány papíron az írását, amit én mindig is szerettem "megfejteni", mert olvashatónak éppen nem nevezhető, amit a betűk összeolvasztásával művel.
Némán szemlélődök, olyan jólesik már csak az is, hogy a közelében vagyok. Néha fel-feleszmélek a beszűrődő hangra. Az Ő Hangja, a fiút alig-alig hallom. Biztos meg van szeppenve, nem csodálom, én sem szívesen lennék a helyében, mert úgy érzem, az Ő számára ez csak nyűg. Ez kihat az óra hangulatára is, sőt, azt hiszem, ez a legmeghatározóbb. Felállok, felemelem a pulcsiját, magamhoz ölelem és beszívom az illatát. És csak mosolygok. Folyon. Majd óvatosan lerakom, és arra gondolok, indulnom kellene. Belegondolok, hogy semmi esélyem arra, hogy ismét magamhoz öleljem, ezért magamhoz képest hamar döntésre késztetnek másik életem elémtolakodó kötelezettségei. Ez már kicsit kellemetlen, de nem tehetek ellene.
Az ajtó felé lépek, a terembe nézek, a fiú nekem háttal, Ő szemben ül. Várok. Várom, hogy észrevegyen, hogy megyek, hogy elbúcsúzom bizonytalan időre. Rámnéz, aprót mosolyog és egyik kezével felém integet. Visszaintegetek, aztán lenyomom a kilincset és már kint is vagyok. Mikor elmegyek az terem előtt, megsimogatom az ajtót, majd összeszedem a józan eszem és meggyorsítom lépteim.
- Viszontlátásra! - köszönök a portás néninek és átadom magam a levegőnek. Jól érzem magam, mert öt perccel több vagyok. Mert ez az öt perc a mai boldog gondtalanságom volt...

2003. december 4.