Szerencsére ritka pillanat...Én, alvajáró, kiben most a gondolatok üres, elhagyott állomásra lelnek,
Kinek az elkeseredett kérdések egyszer sem felelnek,
S kiben összefolyik idő, valóság és álom,
Helyemet a világon sehol sem találom.

Borzalmasan erőtlen, s cél nélküli vagyok,
Szükségem van valakire, különben meghalok.
Szemeim az élettel átitatott tájat sóvárogva falják,
De hogy én ordítok, sehol sem hallják.

Én magam sem tudom, ki vagyok.
S öröm-nyomot vajon kiben hagyok?
Ki örülne nekem, hisz érzem, hogy fáradt vagyok,
Szoríts, és ölelj át, mert úgy érzem meghalok.

Te, cinkosa gondolataimnak, ne sajnálj, csak pár pillanatig szeress,
Talán megnyugszik hányódó lényem, s újra
megtalálom magam, ne máshol keress,
Itt állok előtted, s mikor szemedbe nézek, csak a Tied vagyok,
Ilyenkor nem tudok másra gondolni, nem tudok…Tudom, hogy meghalok.
Én, alvajáró, még mindig…az Élet összes szelei elfújnak mellettem, s csak erejét érzem,
S nem kapok tőle levegőt, megfulladok…Vajon kit látogat ilyenkor az Élet?
Miért nem ad erejéből, miért sajnálja tőlem keserűen szomjoltó cseppjeit?
Nézz rám, hallgass, s fedezz fel lelked legmélyéből…Érzed, hogy a bánat keserít?

Én, alvajáró, kiben a gondolatok nem állnak össze egésszé,
S én csak arra kérlek Téged, hogy alaposan nézz szét,
Igérem, megtalálod, mire régóta keresed a választ,
S lelkem, Téged minden boldogságával, erejével eláraszt.

Én, alvajáró, szétfolytak gondolataim, az ősz is bánt,
Csak a lehulló levelek éreznek úgy, ahogy én, s az érzés átfogja elmém, akár egy pánt,
Szorosan tart, képtelen vagyok friss levegőt venni magamhoz,
S visszatérek az ősi, az egy, a formálatlan, örök anyaghoz…

Ez vagyok én most: megmunkálatlan anyag…kérlek, alakíts, ahogy akarsz,
Képtelen vagyok bármit is tenni, ha te be nem takarsz,
Megfagyok.
Meghalok.

2003. november 29