A könnyebbik út: szeretni!, csak ennyi…,
Én nem akartam soha Valaki lenni,
Nem álmodtam házat, rá végtelen ablakot,
És elkerült unottan a sorsdöntő alkalom,
Hisz itt élek én, hol a csönd az Úr, s a Semmi,
A könnyebbik út: szeretni! Csak ennyi…

A boldogságot nem mertem magamnak…,
Lopott szenvedélyt ezernyi alakban,
Egy futó pillantást a leggyönyörűbb arcon,
Elmerengve benne elárulni titkom,
S a szégyent féltem, mikor letagadtam, pedig
A boldogságot nem mertem magamnak.

A lassan múló, reménytelen évek…,
Hogy miért fájt úgy, a sosemvolt ígéret?
A könnyebbik út, szeretni, csak ennyi!
Én nem akartam a magány szeretője lenni,
De kéz melegen meghagyott az élet, s követtek
A lassan múló, reménytelen évek.

Hogy nehezebb?, soha meg nem bánom…,
Ház nélkül, névtelen a végtelenre járok,
Hisz itt élek én, hol a csönd az Úr, s a Semmi
Én nem fogok többé Valakit szeretni,
Leteszem végre őrzött gyávaságom,
S magamhoz ölelem az egész világot…

2004. november 15.