Egyszer volt, hol nem volt, a Nagy hegy lábánál volt egy kis falucska. Ott élt az öregember unokájával, Barnabással. Sok mindent megéltek már együtt, értették egymás sóhajait, ezért aztán gyakran üldögéltek az öreg platánfa alatt, egymás mellett szótlanul, fel- fel pillantva a Nagy hegyre, mint a Minden Titkok Tudójára.
Egyszer ahogy így üldögéltek, Barnabás épp egy fűszálat forgatott a kezében, mintha még sose látott volna ilyet, s így szól az öreghez:
- Nagyapó! Voltál te már szerelmes?
- Hogy kérdezhetsz ilyet, drága gyermekem! Hiszen te is tudod, hogy nagyanyádat a sírig szerettem, és még azon is túl.
- Persze, persze! De én úgy értem, igazán szerelmes?
- Mi az, hogy igazán szerelmes? Az élet, az nem olyan mint a regényekben! Szerettem nagyanyádat, mert vele éltem le az életemet.
- Azért én emlékszem, mennyit morgolódtál, hogy folyton zsémbel veled a pipa miatt. Meg emlékszem, hogy mindig mondtad neki, hogy ne gombolja be az inged nyakát, de ő mindig begombolta, mert ahogy mondta: "Rendes ember nem jár nyitott ing nyakkal!" -mosolygott a fiú a nagyapjára.
- Na, igen! De tudod, hogy van ez! Kés villa nincs meg csörgés nélkül.
- Tudod, nagyapó, én arra gondoltam, hogy akik igazán szeretik egymást, azok már magukra gondolni sem tudnak. Mert folyton csak az jár az eszükben, hogy a másiknak mivel szerezhetnének örömet. És úgy figyelik egymást, mint én ezt a fűszálat, ni. Száz, meg száz ilyet láttam, de most ez itt a kezemben csak az enyém. Mintha most látnám először.
- Értelek. De tudod, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Csak keveseknek adatik meg, hogy ne gondoljanak magukra, mikor megszeretnek valakit. Az ember már csak ilyen.
- Nagyapó! Neked már nincs sok hátra az életedből. Miért nem keresed meg a szerelmet?
- Bolond vagy te gyerek! A szerelem nem hetvenéves vén embernek való!
- Már pedig én azt álmodtam, hogy neki vágtál a Nagy hegynek, mert a tetején ott várt rád a szerelem. Az igazi.- makacskodott a fiú.
- Ne beszélj butaságokat! Neked kell a szerelem, nem nekem!
- Értem ne aggódj, nagyapó! Én tudom, hogy meg fogom találni.

Az öreget nem hagyta nyugodni a beszélgetés. Bármilyen bolondság is, mit veszíthet. Üldögélhet ugyan a platánfa alatt amennyit csak akar, de a halál biztosan hamarabb rátalál ott, mint a hegyekben. Különben is! Már évek óta nem ment fel a hegy tetejére. Igaza van a kölyöknek! Talán csak azt szeretné ő is, hogy újra célt találjon magának. Várni a halált ölbe tet kézzel, az nem valami jó példa egy ilyen gyereknek. Igaz, ami igaz.
- Nos. Hát, legyen, ahogy akarod! - szólt egyik reggel Barnabáshoz. Útra kelek, és neki vágok a Nagy hegynek. Ha szerelmet nem is, de valamit biztosan találok- kacsintott cinkosan az öreg.

Ragyogott a nap, és könnyűkezű szellő cirógatta a virágok fejét a réten, mikor az öreg neki vágott a Nagy hegynek. Valami boldogság féle feszítette belülről, és most olyan könnyedén lépkedett az erdei ösvényen, mintha a vállán lévő zsák nem nyomná, hanem inkább repítené őt! Egyenesen az ég felé.
- Bolondos egy gyerek ez a Barnabás! -mosolygott magában. - Méghogy a szerelem vár rám a hegy tetején! Habár igaz, ami igaz! Mamo sokat rágta a fülem, mindenféle ostoba dolog miatt. De azért szerettem én a magam módján! Vagy inkább megszoktam. -helyesbítette magát fenhangon.- Na, de így van ez rendjén. Mit akarhat többet az ember az élettől, mint a megszokást?
Hirtelen valami furcsa fény villódzott körülötte.
- Úgy látszik, már képzelődök. - sóhajtott az öreg - Elfelejtettem, hogy hetven éves vagyok, és hagytam hogy szaladjon velem a lábam!
- Hát te meg hová sietsz ennyire? -szólt csengő hangon hozzá valaki.
- Hozzám beszélsz? -nézett körbe az öreg.
- Ki máshoz beszélnék? Talán látsz itt valakit rajtad kívül? -csilingelt tovább a hang.
- Ki vagy te?
- Én vagyok az erdei tündér! Látod? Csillagporból vagyok!- dicsekedett édes hangon, és hirtelen megmutatta magát. Olyan pici volt, mint egy kolibri, és éppen úgy csapkodott körbe-körbe a szárnyával, miközben egy helyben állt, és vidáman nevetett a férfi szemébe.
Az szólni is alig bírt a csodálkozástól.
- Csak... kíváncsi lettem, képes vagyok-e megmászni a Nagy hegyet.- habogta zavartan.
- Hahaha! Engem akarsz becsapni?- kacagott a tündér. - Én mindent tudok. Barnabás miatt vagy itt, és persze magad miatt is. Eljöttél, hogy megtaláld a szerelmet.
- Ha igazán tündér vagy, akkor tudhatnád, hogy egy magam fajta öreg embernek már nem való a szerelem! Eljöttem, mert úgy éreztem, hogy el kell jönnöm! -mondta az öreg, és csaknem dühös lett a tündérre, amiért annyit okvetlenkedik.
- Jól van na! Jól van! Nehogy megharagudj rám!- rebegtette szárnyát sértődötten. Én csak a segítségedre akartam lenni. Hosszú út áll előtted, és az erdőben mindenféle különös lény lakik.
Szükséged lehet segítségre, ha valóban el akarsz jutni a csúcsig. De ha nem, hát nem. Akár el is tünhetek! -és amilyen váratlanul jött, ugyanolyan váratlanul eltünt.
- Hé, Csillagpor, vagy mi az ördög a neved! Gyere vissza! -kiáltott utána az öreg.
- Itt vagyok! - csengett szomorúan a hang.- Itt vagyok, de nincs kedvem megmutatni magam. Majd ha hiszel abban, hogy megtalálhatod a szerelmedet, meglátsz újra. Addig is jó utat neked!

Az öreg leült egy fa alá.
- Én teljesen meghibbantam. Ahelyett, hogy otthon üldögélnék békésen a platánfa árnyékában, holmi tündért képzelek magam mellé, és még vitába is szállok vele. Pedig megtanulhattam volna már igazán: nőnemű lénnyel vitázni éppoly reménytelen, mint szitakötőbe kapaszkodva átrepülni a folyó felett!