A tündér magára hagyta az öreget.
- Szeszélyes teremtések ezek a tündérek! -csóválta meg a fejét. -Gondolnak egyet és itt teremnek, aztán ugyanolyan váratlanul, ahogy jöttek, hipp-hopp el is tűnnek.
Megtapogatta a karját! Azok a nyavajás fekete ruhások alaposan elbántak vele. Lépésről lépésre érezte, hogyan nő testében a fájdalom. És ahogy a testében nőtt a fájdalom, úgy a lelke is egyre fáradtabb lett.
- Komolyan gondoltad, öreg, hogy majd pont rád van szüksége annak a lánynak?- szólalt meg a lelke.
- Miért is ne?- válaszolt magának bizonytalanul.
- Azt sem tudod, ki ő! -feleselt tovább önmagával
- Igazából sosem tudjuk egy másik emberről, hogy ki ő. Az is nagy szó, ha megtudjuk, hogy mi magunk kik vagyunk - töprengett félhangon.- Igazából már most is csodálkozom magamon, hogy képes voltam ilyen magasra eljutni. Megleptem magamat, és ebben a korban erre akár büszke is lehetek!- mosolyodott el.
A fájdalom, most élesen belehasított a derekába.
- Hiába, no! A testem már kiszolgált. Lehet, hogy mégis igazuk van a Csalódottaknak. Ki tudja, milyen az a lány? Egy illatba és egy hangba szeretettem bele. Egy illat és egy hang még nem az ember! Talán másokat is odacsalogatott már az illatával és a hangjával! Ugyan, miért lennék én kivétel! -bosszankodott. S ahogy így gyötörte magát, észre se vette: a fény kialudt körülötte.
- Nem csoda ha fáradt vagyok! Egész nap úton voltam. Rég feljöttek a csillagok. Pihennem kellene.
Ekkor a távolban furcsa alakokat pillantott meg. Egy tűz körül ültek, szótlanul bámulták a lángokat.
- Jó estét! -köszönt az öreg illedelmesen, de választ nem kapott.
Ahogy jobban szemügyre vette ezeket a fura figurákat, akkor vette csak észre, hogy igazából nincs is testük. Csak valami furcsa füst gomolyog a ruhájukban, amely kitölti a teret a testük helyett.
- Kik vagytok? -kérdezte rémülten az öreg
- Mi vagyunk a Megszokás hívei. -válaszolta füstölögve az egyik.
- És hová tűnt a testetek?
- Nincs szükségünk rá. -felelte közönyösen a hang. -Rosszul éreztük magunkat a bőrünkben. Csak ülünk és várjuk a halált. Maradj velünk. Már leélted az életed. Gyere, nézd a tüzet. Ne gondolj semmire, csak hagyd múlni az időt.
- Talán igazad van.- szólt az öreg - Úgysincs sok hátra. Elfáradtam. Pihenni vágyom. Fáj minden porcikám. Jobb is lesz, ha megszabadulok a testemtől.

Ekkor a tündér megjelent a fák fölött.
- Jaj, öreg, ne bolondozz! Ne hallgass rájuk! Ezek nem tudnak semmit a szerelemről. Hát nem látod? Csak nézik a tüzet... Ezek már nem is élnek! -a tündér sírni kezdett - Nem adhatod fel! Mit szól majd Barnabás, ha megtudja, hogy feladtad?
- Majd megérti. Egyszer felnő, és megérti.-válaszolta egykedvűen az öreg
- Nézd! Eszembe jutott valami! Itt van ez az üveggolyó. Még keresztanyámtól kaptam, mikor megszülettem. Ebben mindent megláthatsz, amire gondolsz. Gondolj a lányra, és akkor meglátod! Akkor meglátod, hogy ő adja meg neked az igazi szerelmet. Vár rád! Nem hagyhatod cserben!- azzal az öreg tenyerébe pottyantotta az üveggolyót
Az meg csak forgatta, nézegette és egyszerre csak meglátta benne a lányt, akinek amár hallotta a hangját, és érezte az illatát.
- Még életemben nem láttam ennyi szépséget egy ilyen piciny üveggolyóban- gondolta meghatottan, és érezte, ahogy arcán végig folyik meleg patakokban a fájdalom. -Istenem! De gyönyörű! Összezárta tenyerét, mint aki kincset szorongat, és a kimerültségtől mély álomba zuhant.