Mikor másnap reggel az öreg arcára rásütött az első napsugár olyan vidáman ébredt, mint aki nagyon mély álomból tér magához.
- Mennyi bolondságot képes az éjjel összehordani az emlékezet! -nevetett magában. - Csalódottak, meg Megszokás hívei...- csóválta meg a fejét. - Na, meg aztán hogy én elinduljak a szerelemért! Az én koromban!
Hanem akkor hirtelen megpillantotta az üveggolyót a kezében. A tűz helyén még meleg volt a parázs.
- Lehet, hogy mégsem álom volt! -dobbant rémülten a szíve. Tapogatni kezdte a hátát. Igen! Kétség kívül megbotozták, még égtek az ütlegelés nyomai.
- Akkor hát az a lány sem álom! -forgatta kezében a golyót. - Hosszú barna haja, barna szeme, a hangja az illata, amit felé hozott a szél! Az mind igaz!

Nem is tudta hirtelen, hogy örüljön-e vagy féljen.
- Igen! Megígértem Barnabásnak! Felmegyek a hegy tetejére! Ő pedig megmondta nekem, hogy ott vár rám a szerelem!
Hirtelen olyan erő ébredt a lábaiban, hogy futni lett volna kedve. Csak ment egyre magasabbra, a nap, mintha osztozna boldogságában átragyogott a fák között. A madarak énekeltek, a levegő tele volt a szépség ígéretével.
- Hiszen amíg élünk bármi megtörténhet! - sóhajtott vidáman az öreg.

Ekkor a távolban újabb különös alakok tűntek fel. Könnyű ruhájukon, mint ezernyi csillag, szikrázott a fény, táncolva jártak, s vidáman énekelgettek, mintha egész lényükkel az életet dicsérnék.
- Üdvözöllek benneteket! - köszöntötte illendőn az öreg őket. Kik vagytok? Tündérek?
- Hallottátok- szólt kacagva az egyik- - Tündéreknek gondolt minket!
A többiek megértően mosolyogtak.
- Nem kedves öreg! Mi vagyunk az Élet szerelmesei!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ti mind szerelmesek vagytok? - csodálkozott az öreg.
- Jaj dehogy! Mi szerelmesek voltunk! Szerettünk, odaadtuk mindenünket annak, akit szerethettünk, és most itt élünk fenn a hegy tetején örömben és boldogságban.
- Ez igazán érdekes! Odaadtátok mindeneteket, akkor nektek mi maradt?
- Ó, aki odaadja mindenét az sokkal több mindent kap vissza, nekem elhiheted. Aki szeretni mer, az az egész világba szeret bele. És bár meglehet, a szerelem majd elmúlik egyszer, de a világ szeretete megmarad.

Az öreg csak nézte gyönyörködve őket, aztán egyszercsak felsóhajtott:
- Attól félek, én már öreg vagyok az ilyesmihez!
- Ugyan! Ne légy ilyen öreg! - nevetett rá huncutul amaz. - Hiszen tudjuk ám, hova igyekszel! Vár rád egy lány a hegyen.
- Honnan tudjátok?
- Nem oly nehéz ezt kitalálni! Elárult a mosolyod. Menj, hát! Már nincs messze, mégis adnék neked egy kendőt. Az ő illatával van tele. Tudod itt a hegy a legmeredekebb! Ilyenkor már minden méter megtöri a lelked. Ha feladnád, csak szippants egyet az illatából. Menj öreg! A lány már türelmetlenül vár rád!

Az öreg körül újra ott ragyogott a fény. Már nem lehet olyan nehéz, már biztosan tudja, hogy hamarosan átölelheti a lányt. A csúcs oly közelnek tűnik, és már kezében az üveggolyó, zsebéből kikandikál a sál, melyet az Élet szerelmesei adtak. Igen! Már érzi az illatát, minden lépésnél egyre erősebben...
Ám hirtelen elfogyott az út. Ott állt a csúcs előtt, és csak a hatalmas sziklafal magasodott felé. Kapaszkodó szinte sehol, csak egy-egy cserje, mi áttört a köveken.
- Nem, most nem adhatom fel! - biztatta magát az öreg. - Fel mászok erre a sziklára, ha itt ér véget az életem, akkor is!
Elővette az üveggolyót.
- Vajon mit csinál a Kedvese?
És ahogy erre gondolt a fényből kirajzolódott a nő kedves arca, látta, amint épp haját fésülve izgatottan készülődik. Igen! Biztosan tudja ő is, hogy már közel a pillanat. Talán a tündér neki is adott egy üveggolyót! Vagy az is lehet, csak a szíve súgta meg, hogy eljött az idő, amire annyira várt. De biztosan látta, hogy neki akar szép lenni. Az a különös mosoly volt az arcán, ami mindig valami hihetetlen ragyogást ad a nőknek, ha a szerelmüket várják.

- Lehet, hogy bolond vagyok, de egyben a világ legszerencsésebb embere is, ha ez a nő megölel engem - mondta ki hangosan.
- Úgy bizony! - kacarászott a tündér- Nagyon vár már téged a szerelmed! És fél, akárcsak te.
- Fél? - kérdezte hitetlenkedve az öreg - ugyan mitől félne egy ilyen gyönyörű lány? Nekem van félni valóm! Mi lesz, ha meglátja milyen fáradt és öreg már a testem?
- Ejnye, ezek kishitű szavak! Hiszen eljöttél érte! Eljöttél, hogy megváltsd a szomorúságától. És látod? Látod, milyen ragyogó? Nem azért szeret téged, mert fiatal vagy, és gazdag. Akkor már rég a városban élne, és ott keresné a boldogságát. De ő feljött ide, ahol a madarak élnek, ahol a szél lakik, és hitte, hogy egyszer eljössz érte.
- Igazad van, kedves tündér, de kérlek segíts, mert ezt a nagy sziklát igazán nem tudom, hogyan fogom megmászni.

A kolibri szárnyú tündér lépésről lépésre elkísérte az öreget.
- Úgy! Most tedd a lábadat abba a kis mélyedésbe. A kezeddel meg kapaszkodj abba a kis gyökérbe. Látod? Ott van ni! Kicsit balra. Az öreg engedelmeskedett, de néha már úgy érezte nem bírja tovább. A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte nem kap levegőt.
- Képtelenség, hogy pont a cél előtt éri majd utol a halál! - biztatta magát.
Mire a csúcsra ért, ruhája tépett volt, teste fáradt, lelke meggyötört.

Ám akkor hirtelen, mint valami szivárvány, felragyogott előtte a lány alakja. Lassan lépdelt, óvatosan, mint aki tudja, de nem hiszi, hogy ez az, amire annyit várt.
- Mindjárt sarkon fordul - rettegett magában az öreg. - ahogy jött, majd eltűnik, mint oly sok csoda az életben.
Hanem a lány egyszer csak ott állt előtte. Nem szólt az egy szót sem, csak átölelte az öreget. És akkor olyan fényesség támadt körülöttük, hogy még a Nap is a felhők mögé bújt szégyenében. Lentről hallatszott, ahogy az Élet Szerelmesei halleluját zengenek. Az öreg érezte ahogy teste megfiatalodik. A ruhájáról is eltűnt minden szakadás. Hát mégiscsak van mese, mely valóra válik! Ölébe kapta a lányt, és csak csókolgatta. Majd maga elé tette, arcát két kezébe fogva a szemébe nézett, s így szólt:
- Na, akkor hadd nézzelek!