Igazából nem is sétált, inkább vonszolta magát. Pont úgy, ahogy egy házasságra kényszerített menyasszony vonszolja hosszú uszályát - a Múlt emlékeit vonta maga után a fák között. Nem emelte fel a fejét. Bőrén át érezte az avarillatú ősz gúnyos kacagását.

- Én a Jelen vagyok! Fényes és ragyogó! De te… Te senki vagy! Csak egy lidérc, ki kísért a parkban. Hordd el magad! A tavalyi levelek már elrothadtak. Hiába is keresed őket! Új leveleket hoztam, új nyár táncolt lombjaim között! Ne szomorítsd ezzel a bánatos képeddel parkom csendjét! Még elriasztod az Örömet!

A Múlt ijedten tekintett körbe.
- Ó, bocsánat! Nem akartam zavarni! – és összébb húzta testetlen lelkén a fekete palástot. – Én igazán nem szeretném elriasztani az Örömet! – és maga is meglepődött, hogy még nyomorultabbul érzi magát, mint az előző pillanatban, pedig már biztosra vette, hogy ettől nyomorultabbul nem érezheti magát még egy olyan szerencsétlen teremtés sem, mint a Múlt. Maradék erejét összeszedve kisietett a parkból. Igyekezett úgy tenni, mintha tudná, merre tart, csak hogy ne keltsen feltűnést. Nevetséges gondolat! Fekete palástban, testetlenül elvegyülni a tömegben...!
Nem nézett se jobbra, se balra, se fel, se le. Vakon követte lépteit. És akkor egyszercsak beleütközött valamibe. Sűrű volt, nagy és szürke.
- Hova-hova, barátocskám, ilyen sebbel-lobbal?
- Bocsánat – szólt gyámoltalanul a Múlt.
- Bocsánat??? – és öblösen kacagni kezdett a Nagy Szürke valami. –Te kérsz bocsánatot? Hiszen én álltam az utadba!
- Bocsánat – ismételte konokul a fekete palást alatt lévő szerencsétlenség.– Nem vettem észre.
- Hát, hogy a ménkűbe vehettél volna észre, ha nem nézel se balra, se jobbra se fel, se le. De mondom neked! Én álltam utadba.
- Bocsánat…
- Hagyd már ezt az idétlen bocsánatot! Mi történt veled, hogy sehova se lettél?
- Mi történt velem? – kérdezett vissza zavarodottan a Múlt. –Nem történt, kérem, velem semmi. Egyáltalán semmi. Én vagyok a Múlt, a Jelen pedig nem én vagyok. Tehát én nem is vagyok, és épp nem lenni igyekszem. Kérem, nekem nagyon sürgős, hogy ne legyek, úgyhogy lenne szíves továbbengedni?
- Na idefigyelj, te nyikhaj! Én meg a Jövő vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor látom, hogy valaki úgy megy az utcán, ahogy te is! Minden Múlt Valaki! És ha nem ejt derbis táncot örömében, hogy ő Valaki lehet, hát akkor meg sem érdemli, hogy Valaki legyen, érted?
- Értem, én, kérem, csak hát a Jelen… A Jelen azt mondta, elrontom az Örömet. És az Öröm, az a legfontosabb dolog a világon, és én kérem nem akarom elrontani senki Örömét.
- Ó, a Jelen! Vonta fel szürke ködszemöldökét a nagy sűrű Jövő. Az ostoba! Talán gondolni sem mer arra, hogy egyszer belőle is Múlt lesz.
- Kérem, az engem nem érdekel! Az a Múlt egy másik Múlt, ez a Múlt meg én vagyok. És kérem, engedjen tovább menni – nyüszögött egyre szerencsétlenebbül a Múlt.
- Nem szökhetsz meg sem a Jelen elől, sem magad elől, érted? Figyelj kicsit rám! Dúdolok neked valamit.

Napról napra..

Jöttél. Tudtam. Leszel.
Kezed illatát hozta a szél.
Súlyos falevelek hullottak,
s Te betakartad őket
hangod árnyaival.

- Eresszen utamon, kérem! –könyörgött a palást, és kis cseppekben potyogni kezdett az ujja végén a fájdalom. De a Jövő tovább folytatta:

Sejtelmesen néztél.
Tekinteted értelmet takart
akárki jövöjét
huzatos éjszakák
ajtócsapkodását
s a remegést testeden
mely immár véget ért.

- Ne, kérem! Nagyon fáj!

Megszülettünk.
Csendet hint ajkunkra
óceánunk csobogása
s félelmeink mosollyá
növekednek.

- Semmi baj! - ölelte át a Jövő a Múltat, és mintha valami altatót énekelne dúdolt tovább.

Akaratunk egymásba
nyíló ajtóként
zuhan ránk, testünket
szenvedély teszi közhírré..
így élünk Mi
napról napra..

Egymásra maradva.

És akkor a Múlt feltört egy utolsó hangos zokogásban, elernyedten simult a Jövő ölébe, s érezte, amint testéről hangtalanul lehullik a palást az ezerszínű őszbe.
________________________________

Az vers Alkyra: Egymásra maradva c. költeménye, akinek ezúton is köszönöm hozzájárulását a közléshez.