Lajos bácsi jut eszembe, hogy az ember lelke a végtelenségig tágítható. A fájdalom tágítja, és ha már jól kitágult, az öröm tölti meg.
Na, akkor büszkén jelenthetem, hogy az én lelkem már jól kitágult, mert annyi öröm van benne, hogy alig bírom el.

Tegnap este is ott voltunk a Parlament előtt, tegnapelőtt csak azért nem mert az M0-on dugóba keveredtem, és tíz után értem haza.

Jól indult a reggel, Molnár Tamás szemtelen mosolyával.
"Olyan büszke vagyok ezekre a fiatalokra" -mondta Jakupcseknek, mire persze Jakupcsek máris elképedt:
- Mégis! Milyen fiatalokra büszke?
Molnár elmondta, hogy azokra büszke, akik nem félnek kimenni az utcára...
Persze mondanom sem kell, mindenki azt hallotta meg amit akart, de ez nem is csoda -így működik az ember, csak a hallása szelektív, a szemetet még mindig válogatás nélkül dobálja hegyekbe, majd a jóisten egyszer szétválogatja, ha ráér.
Szóval, volt ennek a Molnár Tamásnak valami észbontó a mosolyában, amitől máris beleszerettem. Mellesleg egyetemi tanár a jogi karon, szóval nem lehet azt mondani rá, hogy nem tudja mit beszél...
Egyébként is, ő ott volt 79-ben is a tévé székházában, akkor Cserhalmi György szavalt a lépcsőn...
- De akkor nem voltak csukjások, nem voltak maszkok -vetette közbe Jakupcsek diadalmasan.
- Meg is lehet nézni mire mentünk vele -reprikázott változatlan szemtelenséggel Molnár.
Na, a lényeg, hogy beleszerettem ebbe a Molnár legénybe. (Jól van no! Van három gyereke, meg biztosan bombabiztos a felesége, de most beérem a plátói szerelemmel is!)
Szóval este, alig hogy megérkezünk a térre, ki lép az emelvényre?
Molnár Tamás!
Az én Molnár Tamásom! (na, jó, most legyen mindenkié, de ezt csak azért mondom, mert nem lehet mindig azt mondani, amit az ember érez.) Beszél, beszél, és milyen szépen! Istenem csupa gyönyörűség minden szava! Megkéri a rendőröket, hogy álljanak át -persze tudta mindenki, hogy úgy sem állnak át -nem jött még el az ideje, de azért igazán jó volt hallani.
A tömeg éljenzett, meg dudált, meg ilyenek.
Később egy fiú elmondta, hogy rendőrnek sem lehet könnyű lenni, mert ők is bérből és fizetésből élnek, de ha azt mondják rohamra, akkor rohamra van, akkor is, ha nincs bukósisak, meg akkor is, ha golyóálló mellényben védik a hazát. És szépen kérte a rendőröket, hogy ha már egyszer golyóálló mellény van rajtuk, ne verjenek öten egy embert, mert az úgy nem igazságos.

Persze nagyapám mindig mondta, hogy nincs igazság, de ez a fiú még nagyon fiatal volt.
Aztán jött valami pap, aki imádkozott, és a tömeg mondta utána a szöveget.
Utoljára azt hiszem, nagymamám vitt el a templomba, és ott éltem át ilyet, hogy nem is az a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy mindenki mondja, mert valahogy abból lesz az erő, és a hit. Úgyhogy én is mondani kezdtem az ima szövegét, és éreztem megint, hogy ebből lesz az erő, meg a hit. A mellettem álló nő rögtön beszélgetni is kezdett velem. Olyan helyes volt, hogy arra gondoltam, jó, hogy nincs itt a férjem, mert ő biztosan beleszeretne.
Én azonban gátlástalanul beszélgethettem vele. Mondta, hogy előző nap, megfogták az emberek egymás kezét, és húúú, az nagyon jó volt!
Kicsit sajnáltam, hogy szerdán nem voltam ott, és lemaradtam ilyen húdejó élményről, de mit tegyünk. A lényeg, hogy most itt vagyok, és átélhetem, hogy milyen nagy dolog együtt imádkozni.
Valahogy nemcsak a hit, meg az erő miatt!
Volt valami nagyon szívszorító abban, ahogy nem messze, egy idős pár lobogtatta fáradhatatlanul a zászlót... odébb egy nő nyakában egy két éves kisfiú, kezében maci, közben az ujját szopja.
Na, ilyenek lennének a forradalmárok? Muszáj mosolyogni rajta...
Bár lehet, hogy ilyenek a forradalmárok!
Tudom is én! Erről nem volt szó a történelem könyvekben, az én rövidke életemben meg nem volt egyetlen forradalom sem, hogy tudnám, milyennek is kell lennie a forradalmárnak? Lehet, hogy a névtelen hősök mindig is szemüveges idősebb emberek, és ujjszopó pelenkások voltak?
Nem lehet tudni!
Annyi mindent nem lehet tudni.

Hirtelen rádöbbentem, mi az, ami olyan jó most.
Senki nem iszik, nemzetőrök járják a sorokat, és akinél alkoholt találnak, attól elveszik. Hja, persze! Ma, lett volna a diákok tüntetése a tandíj ellen. Na, igen! Ma a övő generációjáé a tér. Egy erdélyi fiú kér szót. Szépen beszél, higgadtan. Nem titkolja milyen öröm nekik, hogy végre fellépnek Magyarországon az ellen, aki Erdélyről mindig úgy beszélt, mintha románok laknák. Nem csoda, hogy a kettős állampolgárság ügyében nem született kedvező szavazás!
- Hazaáruló! Hazaáruló! -skandál a tömeg.
Rossz lehet Erdélyben magyarul beszélni, és románnak lenni - fut át az agyamon.

A nő mellettem készülődik. Holnap dolgoznia kell. Ideadja a névjegykártyáját. A Sote egyik oktatója. Milyen furcsa! Itt csak egy nő volt. Egy nagyon kedves, szimpatikus nő!
Kicsit sajnálom, hogy mennie kell.
Mi még maradunk.
"Jobbá verni nem lehet, csak jobbá szeretni!"- hallatszik a mikrofonból.
Jön a Szívsebészeti Klinika igazgatója! Papp Lajos! Hiszen őt ismerem. Épp most úszta meg a mamám a szívműtétet.
Arról beszél, hogy szégyelli magát. Szégyelli magát, amiért csak most nyitotta ki a szívét, és a szemét. Mert igenis felelős a gyerkeiért.

Hát, ja! Ez is régi nóta. Mindig az szégyelli magát, akinek nincs miért!
Aztán jön egy lány.
- Ebben az országban nem volt gazdasági válság, sem háború. A megszorításoknak egyetlen oka van:
- Elkúrtad! Elkúrtad! - skandál a tömeg.
A távolban egy fiú profilja tűnik a szemem elé. Nézem egy darabig... Kitágult már a lelkem, miért is ne! Elfér benne az öröm. Elfér benne a szeretet.