Már megint ragyog! Már megint másnak ragyog.
Tibor fájó szívvel nézte a feleségét, ahogy készülődik.
- Miért nem viszel magaddal?
Tünde még beakasztotta a fülbevalóit, aztán Tiborra nézett és elnevette magát.
- Olyan vagy, mint egy gyerek. Úgysem éreznéd jól magad!
- Miből gondolod? Azt gondolod, én nem érek fel hozzátok?  
- Nem erről van szó...
Tündének eszébe jutottak a többiek. Látta őket a kis piros papucsban, amiről sosem beszélt itthon.
- Akkor miről van szó? Szégyellsz?

Szégyen. Tünde a tükörbe nézett.
Két évvel ezelőtt még tudta, mit jelent a szó. Akkor fáradt volt az arca, és szomorú. Sosem hordott fülbevalót, s ha kisminkelte magát, mindig az volt az érzése, hogy összegyűrődik arcán a púder. Nem ide való. Csak ez zúgott a fejében. Nem ide való. És ezért szégyellte magát.
Aztán egy napon, csak úgy betévedt abba a terembe. Már nem emlékszik pontosan, hogyan került oda. Akkoriban csak úgy bolyongott céltalanul a világban.
És akkor ott találta magát.
A többiek között.
- Segíthetek? - fordult hozzá egy mosolygós arc.
- Én tulajdonképpen.... csak véletlenül....
- Nincsenek véletlenek - hangzott a megnyugtató válasz. - Örülünk, hogy itt vagy. Húzd le a cipőd, és bújj bele a piros papucsba.

Óóó, az a piros papucs! Mintha valaki kileste volna a gondolatait! Álmában mindig piros papucsot hordott, könnyű lett, valami húzta, felemelte, lebegett és REPÜLT!
Igen. Mindig tudta, hogy tud repülni, csak egy piros papucs kellene hozzá.
Olyan képtelenségnek tűnt, hogy meg sem próbálta. Messziről kerülte a piros papucsokat. De most itt van. Csak bele kell bújnia...
Lehúzta a cipőjét, és óvatosan beledugta lábát a papucsba. És akkor, pontosan úgy, ahogyan álmában: valami húzta, felemelte és REPÜLT!
A mosolygós arc mellé suhant.
- Jó, hogy idetaláltál! Érezd jól magad közöttünk!

- Miért nem viszel magaddal?
Tibor hangja távolinak tűnt. Tünde ismét a tükörbe nézett. Ragyog. Igen, ő is látta, hogy ragyog. Talán a fülbevaló miatt van... Talán csak, mert...
- Rendben. Gyere velem! - sóhajtott és a cipőjére nézett.
Tibor negyed óra alatt elkészült. Amíg borotválkozott, Tünde kivasalta az ingét. "Sosem lehet tudni!" -biztatta magát. Talán Tibor is arról álmodott, amiről ő, csak soha nem mert róla beszélni. Az ilyesmiről nem szívesen beszél az ember.

Mikor megérkeztek, Tünde zavartan körbenézett, majd Tiborhoz fordult.
 - Húzd fel a piros papucsot, kérlek.
Tibor kicsit furcsállotta a dolgot, de nem tiltakozott.
Levette a cipőjét, és belebújt a piros papucsba.
A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték, mi fog történni.
Nem történt semmi.
Tibor leült egy asztalhoz és beszélgetni kezdett.
Nem volt mit tenni! Ha valaki nem tud röpülni, akkor a többiek is a földön maradnak. Itt nem a többség diktált, hanem valami más. A kinti világ. Maguk között csak így hívták. Betoppant a terembe a kinti világ, és a varázslat nem működött.

Hazafelé szótlanul ballagtak egymás mellett. Tibor törte meg a csendet.
- Látod, minden rendben ment.
- Hát, persze! - helyeselt Tünde, és felnézett az égre. - Eltüntek a csillagok.
- Á, dehogy! Csak nem látod őket. Esni fog.