Lívia ledobta a kocsikulcsot az asztalra, lerúgta a cipőjét, majd vetkőzni kezdett.
- Még ne! Ne vetkőzz le, Esmeralda!
Csaba karja hátulról ráfonódott, előbb a combját, majd az ágyékát szorította, mintha csak egy régi, kedves tárgyat ölelne magához: "Az enyém vagy! Még mindig az enyém vagy!"
Lívia néhány percig megadóan tűrte a birtokbavételt , majd szelíden megpróbált kibújni az ölelésből.
- Engedj, kérlek! Fáradt vagyok.
Megfordult, és ahogy Csabára nézett, elnevette magát.
- Mosd le magadról ezt a szörnyű festéket! Tényleg olyan vagy, mint Quasimodó.
- Erre vágytál, nem? Egy kis izgalom, egy kis újdonság...
Lívia hátrébb lépett. Már 16 éve házasok, most mégis, mintha egy idegen akarná magához vonszolni.
- Ne hülyéskedj! Hajnali kettő van. Le szeretnék feküdni!
- Remek! Éppen ez az, amit én is akarok!
Csaba elkapta a csuklóját, másik kezével a szoknyája alá nyúlt.
- Esmeralda! Hát nem érzed, hogy megőrülök érted?
Lívia megpróbálta kiszabadítani a kezét a szorításból, de nem sikerült.
- Nem érted, hogy nincs kedvem ehhez a játékhoz?
- Pedig én mindig azt hittem, hogy te szeretsz játszani!
Csaba hangja gúnyos volt. Engedelmesen magasba tartotta mindkét kezét.
- Szabad vagy. Szabad és szívtelen! Mert ha lenne csak egy csöppnyi szíved, megsajnálnád szegény, nyomorult Quasimodót.
- Sajnálni? - csattant fel Lívia hangja. - Azt akarod, hogy sajnálatból szeresselek?
Csaba válaszként begörbítette hátát. Most tényleg úgy nézett ki, mint egy púpos.
- Sajnálatból vagy sem, csak szeress!
- Szeretlek -hagyta rá Lívia és a hálószoba felé indult.
Csaba utána bicegett.
- Szeretsz? Egy ilyen nyomorult férfit szeretsz? - ujjongott, mintha csak szerepet játszana.
- Mit akarsz? - nézett dühösen a szemébe Lívia. - Játszani akarsz? Szerepre vágysz? A szerencsétlen, nyomorult Quasimodo szerepére? Akit csak azért szeret Esmeralda, mert megesik rajt a szíve? Csakhogy én nem vagyok Esmeralda! Én a feleséged vagyok! Fáradt vagyok. Pihenni szeretnék.
- Áááá, vagy úgy! A feleségem vagy? Jó hogy emlékeztetsz rá, mert már majdnem el is felejtettem.
Csaba továbbra is görnyedten maradt.
- Azt hiszed, ez szerep? Ez most én vagyok! Ilyen nyomorult vagyok! Olyan elérhetetlen messzeségbe kerültél... - Csaba szinte nyüszített, - Nem tudom, mikor történt, csak egyszer nem voltál itt és hiába nyújtom ki a kezem, fogalmam sincs, hogyan kell utánad nyúlni...
Lívia döbbenten hallgatta.
- Most legalább őszinte vagy.
- Őszinte? - emelte rá tekintetét Csaba.
- Végre őszinte vagy az érzéseidben - folytatta Lívia.
- Mert te őszinte vagy? Azt hiszed nem vettem észre, hogy folyton elrakod mobilodat?
- Őszinteséget akarsz? - Liviának tele lett fájdalommal a szeme.- Rendben. Azért rakom el a mobilomat, mert...
Csaba hirtelen a szájára tapasztotta a kezét.
- Ne! Nem akarom tudni! Csak szeress! Nem akarok semmit mást, csak szeress!

Esmeralda nem szólt semmit. Gyöngéden tenyerébe fogta a férfi arcot, hagyta, hogy az kigombolja a blúzát, bekússzon a szoknyája alá.
- Csak egy pillanat... - mosolygott kedvesen, s leoltotta a villanyt, hogy ne látszódjon, amint a smink elmosódik a könnyei alatt.