De néhány sóhaj volt csak s vágy-lihegés
és az óta is tart a hosszú feledés
markában tartja pár vén ideg sejtem
mint gyűrődését a szürke-kék selyem.

Emléke lassan múlik, mint a téli éj
vagy ahogy illatát veszti el a fahéj
csak néhány sóhaj volt, szapora szívverés
de az óta is tart a hosszú feledés.

Ó Roxána! Mély-India úszó rózsája!
Ide lebegtél e sötét előszobába
hogy kézen fogj, átölelj, ringatózz velem
forró volt a szád, a bőröd: szürke-kék selyem.

Csak sóhajtozás volt és csak vágy-lihegés
elmúlt az érzés, minden vége lett, és kész
mert udvarlód bent a páratelt konyhába
épp elemet cserélt rádiós-magnójába…

Hajnalban mentem haza, zúgott a fejem
még sütött a hold, az ég szürke-kék selyem
éreztem a sajgást: hogy vágyom utána
Ó Roxán! Mély-India! Magyar gitána!