Furcsa. Nem emlékszem rá, hogy a hugi édesanyámnak hívta volna a mamit.
- Megkérdezted, mi volt a tegnapi CT eredménye?
- Nem. Ha akarod elmondom, amit mondani fognak: a mozgásban jelentős javulás állt be, de a beszédkészségét sajnos elvesztette. Persze, azért megkérdezhetjük. Latinul mégis jobban hangzik.
Erre anyuka is elmosolyodik, és a jobb kezét felém lendíti.
- A beszédet újra lehet tanulni. Olvastam. Az agy képes új helyen kialakítani a beszédközpontot.
- Kérem búcsuzzanak el a betegtől! - szól nekünk a nővérke. - A látogatási idő lejárt.

Kifelé menet megállunk a főápoló mellett. - Tudna valamit mondani a tegnapi CT eredményéről?
- Arról a doktornő adhat felvilágosítást.
- És azt meg tudná mondani, hogy meddig marad itt anyuka? - érdeklődöm.
- Nézze, asszonyom! Ez hosszabb folyamat, nem olyan, mint egy influenza, ami egy két hét alatt véget ér.
- Ezzel én is tisztában vagyok -felelem, kissé felháborodva.
- Ha stabilizálódik az állapota, majd kikerül az osztályra.
- Na, ettől sem lettünk okosabbak! -súgom oda a huginak, ahogy a folyosón ballagunk.

A doktornő szobája üres, foglaljunk helyet a folyosón, előbb-utóbb jönni fog. Az óriás plazma tévé most csak nekünk sugározza a kereskedelmi tévé aktuális filléres akciófilmjét, az idő mégis csigalassúsággal tellik.
- Képzeld el, ha ez az ország legjobb stroke központja, milyen lehet a többi! -jegyzem meg a huginak.
- Bizonyára ez van a legjobban felszerelve.
- Hja! Ez a legjobban felszerelt műhely - helyesbítek. - Mintha csak testből állna az ember! Elromlott, mi megjavítjuk! Hozza hozzánk! Reméljük, elégedetten távozik! Mint valami hülye szervízben! Aztán, ha a teste működik, a lélek kit érdekel! Mintha olyan nem is lenne az embernek!

A folyosó végén nyílik az ajtó, feltűnik a doktornő alakja. Odarohanunk.
- Elnézést, lenne egy perce a számunkra?
- Hogyne! Természetesen! -feleli készségesen.
- A tegnapi CT eredményére lennénk kíváncsiak...
- A lízis következtében beálló jobboldali bénulás szerencsére a mozgásban javulni látszik, de a beszédközpontban maradandó károsodást okozott. Az édesanyja nem ért, és nem tud beszélni...
- Én úgy tapasztaltam, hogy ért! - szakítom félbe értetlenül.
- Ó, az, hogy felismeri magukat, nem jelenti azt, hogy értene is egyben.
- Érzelmileg reagál arra, amit mondunk - pontosít a hugi higgadtan.
- Hát, lehet, hogy magukkal kommunikál, de én hiába kértem, hogy csukja be a szemét, vagy hogy emelje fel a lábát, nem tette meg.

Naná, hogy nem tette meg! Dacol. Az anyám dacol. Hihetetlen! Még a dac gondolata is távol állt tőle, mióta csak az eszemet tudom. Nem kis teljesítmény, hogy elérték, megmakacsolja magát. Vajon a doktornő beszélgetett vele, mielőtt elvégeztette ezeket a gyakorlatokat? Vajon az együttérzés legkisebb jelét adta annak, hogy megérti, milyen nehéz helyzetben van most anyuka?
Délután természetesen első dolgunk levizsgáztatni a mamit.
- Képzeld! Azt mondta a doktornő, hogy nem tudod becsukni a szemed akkor, amikor ő kéri.
Csibészes mosoly a válasz.
- Mi tudjuk, hogy betudod! -kacsint rá a hugi.
- Csak akkor kerülsz innen ki, ha megteszed, amit kérnek. Na, gyerünk! Mutasd meg nekünk, hogy be tudod csukni a szemed - kérlelem.
Rám néz, látom, hogy beszélne, ha tudna, de aztán megadóan becsukja minkét szemét.
- Ez az! - mondjuk egyszerre diadalmasan.
- És most bal láb fel!
Fellendíti a bal lábát a magasba.
- Jobb láb fel! Ez az! Bal kéz! Jobb kéz! Ügyes vagy mami! Megígéred, hogy a doktornéninek is megcsinálod, ha kéri?
Megadóan bólint, majd arcához húzza a kezemet.
- Vigyázni fogunk rád, csak kerülj innen ki! -bújik hozzá a hugi.

A kanün még mindig nagyon ijesztő a nyakában. Látogatás végén nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem:
- Nővérke! Nem lehetne ezt a kanünt valahova máshová áthelyezni?
- Nem! Örültünk, hogy találtunk vénát!
- De a másik kórházban a karjában is találtak vénát -próbálkozom tovább.
- Épp ott tették tönkre a karját -jegyzi meg.
Ettől a nyilvánvaló hazugságtól elakad a szavam. A hugom látja, hogy kitörni készülök, elkapja a kezem.
- Nyugi! Gyere! Nekünk az a dolgunk, hogy anyuka minél előbb kikerüljün innen.
- Igazad van, de ez mégis...
Már a kocsiban ülünk, a hugi vígasztalni próbál.
- Egyébként tényleg dühítő ez az egész. Mibe került volna azt mondania, egyenlőre nem tudjuk áthelyezni, de mihelyst lehetőség lesz rá, keresünk egy másik helyet a kanünnek? Ez nem pénzkérdés!
- Hát, ez az! Ez nem pénzkérdés! Folyton azzal jönnek, hogy nincs pénz, de egy csomó dolog nem pénzkérdés! Nekik is könnyebb lenne, ha elláthatnánk, segíthetnénk a tisztálkodásban, vagy ha csak szeretgethetnénk, és erőt adnánk neki a gyógyuláshoz. Ez csak szemléletbeli dolog! Régen nem lehetett az apának bemenni a szülőszobába, most meg már szinte kötelező. És ahogy az iskolákban, úgy a kórházakban is mindig van egy alaphangulat. Megfigyelted? A másik kórházban mindenki bemutatkozik, van idő a betegre és a hozzátartozóra egyaránt. Olyan nincs, hogy ott csupa kedves ember dolgozik, itt meg csupa őrmester. Ezt valahogy központilag döntik el, hogy a nővérek, és az orvosok hogyan viselkedjenek.
- Hát, az biztos, hogy én nem tudnám csinálni, de épp ezért nem is csinálom! -sóhajt a hugi.
- A buszvezetőtől elvárják, hogy biztonságban elvigye az utasokat oda, ahova menni akarnak. A péktől is elvárják, hogy ehető legyen a kenyér amit süt. Azoktól, akik emberekkel foglalkoznak, miért nem várja el senki, hogy az embert ne csak egy feladatnak tekintse, hanem embernek? A tanárok szemrehányják a gyerekeknek, hogy miattuk megy tönkre az életük. Az orvosok meg úgy tekintenek a betegre, mintha direkt őket akarnák bosszantani azzal, hogy megbetegedtek. Minél kiszolgáltatottabb az ember, annál szolgalelkűbb. És akiknek kezében a hatalom, hogy tanítsanak, gyógyítsanak, azok olyan könnyen kihasználhatják ezt a szolgalelkűséget. Érted te ezt?
- Nem akarom érteni! Ezt sosem szabad megérteni -felel a hugi elgondolkodva. - Idővel, majd biztosan megváltozik ez is, mint az apás szülés...
- Idővel... - visszhangzom a szavait. - Hát, persze! Idővel... majd... csakhogy nekünk most van idővel!