�l! Csak ez sz�m�t! Biztatom magam -magam.
�l! De mi lesz, ha �gy marad?
Nem, nem maradhat �gy! Egyszer�en nem maradthat �gy!
K�sz�lj a legrosszabbra, rem�ld a legjobbakat!
Mi lesz, ha m�gis �gy marad?
Majd �polom! Majd �polom! �neklek neki altat�t, �s let�rl�m a homlok�r�l az izzads�got, �s ha kell tiszt�ba teszem, ahogy � is tiszt�ba tett, mikor kicsi voltam, �s nem tudtam besz�lni... Meg�rtett � is szavak n�lk�l. Most meg�rtem �n is �t -szavak n�lk�l. Nem az�rt mert tartozom ezzel neki, hanerm az�rt, mert hozz�tartozom. � az �n mam�m.
�l. �let ez neki? Kell neki ilyen �let? Akar vajon �gy �lni? Akarhat-e az ember �gy �lni?

Hirtelen meg�rtem: ki van m�rve az �let�nk.
Nem �lhet�nk �r�kk�, hi�ba szeretn�nk, �s nem halhatunk meg akkor, amikor m�r k�nyelmetlen� v�lik a l�tez�s. Adatik az �let, �s adatik a hal�l is. Kinek �gy, kinek �gy. Nincs r� ok, nincs r� magyar�zat, az egyiknek mi�rt �gy, a m�siknak mi�rt �gy. Csak figyelni lehet. Megismerni az �letet, �s megismerni a hal�lt.

D�h�s vagyok. A tehetetlens�g d�h�t. A tudatlans�gom d�h�t. Mi�rt nem n�ztem m�r kor�bban ut�na, mi a fene ez a trombus? Mi�rt nem szegeztem neki a k�rd�st az orvosoknak, mikor m�tik meg a mam�mat? Mi�rt hagytam, hogy a ment�s�k �gy b�njanak vele?
Hirtelen annyira logikusnak t�nnek az esem�nyek! Egy ekkora r�gdarabb�l nyilv�nval�an le kellett szakadnia egy darabk�nak, b�rmilyen lassan pr�b�lj�k meg feloldani. Ez sokkal val�sz�n�bb, minthogy csak �gy sim�n felold�dik. Tudnom kellett volna!
�s most? Mi az, amit ma megtehetek, hogy holnap ne �rezzem azt, hogy valamit megint elmulasztottam? Be kell mennem hozz�! Nem �rdekel, hogy csak 11-t�l van l�togat�s. Nem b�zom ezekben az emberekben. Kedvem lenne orvosi l�tleletet felvetetni a kez�r�l! Nem hiszem el, hogy �gy kell v�n�t keresni!

A n�v�rke fejcs�v�lva veszi tudom�sul, hogy nyolc �ra negyvenkor m�r ott toporgok az intenz�v el�tt.
- Csak �t percre hadd menjek be -n�zek r� esdekl�n.
- Tizenegykor van l�togat�s, de menjen. Csak �t perc! -sz�l ut�nam figyelmeztet�en.
A l�tv�ny m�r nem borzaszt �gy, mint tegnap. Nem �rdekel, hogy nincs elh�zva a f�gg�ny, nem �rdekel az sem, hogy a nyak�ban l�v� inf�zi�s t� nincs rendesen leragasztva. Csak egyetlen dolog �rdekel: �l! �l �s sz�ks�ge van r�m.
Elk�nzott tekintettel fordul fel�m. Kiny�jtja a bal kez�t, megszor�tja a kezem.
- Itt vagyok, mami! Itt vagyok! Ne add fel! Hallod! Ne add fel! M�g szeretni akarlak! M�g szeretned kell! K�rlek ne add fel!
Nagy lend�lettel a fej�hez h�zza az arcom.
- Ne add fel! Csak most ne add fel! Ak�rhogy lesz is, megoldjuk. Meg fogjuk oldani, hallod?

Csak a gyerekeimet �reztem ilyen k�zel magamhoz. Mindig f�ltem att�l, hogy mi lesz, ha egyszer nekem kell �polni a sz�leimet. �s persze mindig f�ltem att�l, hogy mi lesz, ha egyszer majd engem kell �polnia a gyerekeimnek.
Furcsa m�don most �gy �rzem: ez sokkal ink�bb egyfajta kegyelem az �lett�l, semmint b�ntet�s. Kaptunk id�t, hogy megismerj�k, mennyi szeretet rejlik benn�nk igaz�b�l. M�r nem f�lek. M�r tudom, hogy hogy ez az �j helyzet is tartogat �j felismer�seket, amik er�t adnak, �s tal�n m�g �r�m�t is.