Még jó, hogy a hugi megkérdezte a pontos címet. Hüvösvölgy út százharminc valamennyi... Jaj, ez nem lehet! Nincs is ilyen házszám!
Hívjuk a tudakozót.
- Hűvösvölgyi út 116.
Közben már a Nagykovácsiba vezető úton járunk. Megy az idő, mami ki tudja hol van, mi meg itt bénázunk!
Végre! Megvan! A kerítés végén a kiírás: Hüvösvölgyi út 116. Bekanyarodunk.Gyanús, hogy csak kiskapun lehet belépni, de már semmin sem csodálkozom.
Kellemes körfolyosós épület fogad bennünket. Az előtérben egy férfi tévét néz.
- Merre találjuk az intenzív osztályt?
Ahogy ránk néz, a mozdulatai zavartak lesznek, a beszéde szaggatott.
- A nővérke a folyosón van -feleli, és az ajtóra mutat.
Belépünk. Az ajtó becsapódik mögöttünk. Ösztönösen hátra fordulok, hogy megfogjam a kilincset. Az ajtón nincs kilincs. A zárt osztályra kerültünk.
- A stroke osztály elől van. Ez egy különálló épület -tájékoztat bennünket a nővérke.
Klassz! A kilincset helyettesítő kulcs láncra kötve a magasban. Bármennyire helyes is ez a körfolyosó, jobb kívül lenni.

Dühös vagyok a mentősökre, amiért nem ülhettünk bele. Úgy érzem, mintha valami labirintusban botorkolnánk már órák óta, ahol folyton eldugjáka mamánkat, valahányszor megtaláljuk.
Végül sikerül rábukkanni a főbejáratra.
Megengedik, hogy behajtsunk kocsival. Az intenzív, a folyosó végén található. Végtelenül hosszúnak tűnik az idő, míg a folyosó végére érünk. Az intenzív ajtaja nyitva. Kérdés nélkül beljebb lépek. Anyuka meztelenül fekszik az asztalon. Jobbról is, balról is egy-egy nővérke szúrkálja. Hát persze! Mindig is panaszkodott, hogy rossz a vénája. De miért van meztelenül? És miért nem húzzák el a függönyt?
A mellette lévő ágyon egy férfi fekszik.
- Jó estét kívánok! X.Y doktornő vagyok. Kérem fáradjon ki, majd szólok, ha bejöhet.
Kedvem lenne kioktatni a doktornőt, hogy mindenkit megillet az emberi méltósághoz való jog, még azt is, aki eszméletlen! Bár meggyőződésem, hogy anyám mindent lát, és mindent érez. A szeme mindent elárul. Láttam benne a megvetést, ahogy a mentősökre nézett. Láttam a rémületet, ahogy az őt szúrkáló nővéreket figyelte...
A huginak haza kell mennie megszoptatnia a kisbabáját. Az egész család náluk van. Egyedül maradok az intenzív előtt. Úgy érzem magam, mintha elrabolták volna anyámat, és egyedül maradtam volna az ellenséggel szemben.
Tehetetlenül rovom a kilométereket a folyosón. Végre nyílik az ajtó.
- Most már bemehet -közli a nővérke.

Az első percekben csak egyetlen gondolat van a fejemben. Hogyan titkoljam el a rémületet, amit az elém táruló látvány kivált bennem.
Anyám nyakában egy infúziós tű lifeg, azon át csepeg az infúzió. Az orrában egy csövön keresztül oxigént fújtatnak, a mellkasán ekg-s tappancsok. Mindkét keze több helyen leragasztva, alatta nagy foltok jelzik, hogy a vénák szétpukkadtak.
- Semmi baj, mami! Semmi baj!
Megszorítom a kezét. Visszaszorít, és úgy néz rám, mint aki tőlem várja a megváltást.
- A jobb oldala lebénult -közli a nővérke.
- Bocsánat! megkérdezhetem, miért a nyakába adták az infúziót. A bal kezében volt egy kanün... Olyan büszke volt rá...
Képtelen vagyok befejezni a mondatot.
- Az rosszul volt betéve. Amit a mentőben kapott infúziót, az is a bőre alá folyt. Hiába próbáltunk másik vénát keresni. Mikor a doktornő szólt, hogy már csak öt perc van, akkor nem volt mit tenni! Örültem, hogy a nyakán találtam.

Nézem mami kezét. Bárcsak eszméletlen lett volna! Bárcsak ne emlékezne erre a szörnyűségre! Mit tegyek? Hogyan szabadítsam ki ezeknek az embereknek a karmaiból? Miért nem lettem orvos? Miért nem tudom megmenteni én, az anyámat?
Mi az, hogy nem volt jól bekötve a kezében a kanün? Hiszen a másik kórházban napok óta ott kapta az infúziót. Biztosan a mentősök rántották ki. Úgy dobálták, mintha nem is emberből lenne! Hát, persze! Úgysem tud beszélni! Nem tudja elmondani, mit tettek vele...
És persze! Végül is életben van. Úgyis mondhatnánk, megmentették, és most csak ez számít.
Micsoda hülyeség, hogy azt mondom semmi baj! Igenis baj van! Nagy baj van. Mami lebénult, és úgy bánnak vele, mint valami elfuserált szerkezettel, ami csak újabb gondot jelent, mert meg kell javítani.
Nem érdekel, hogy kevés a fizetésük, és sok a munkájuk. Most az én mamámról van szó! Továbbra sem értem, miért nem lehettem végig vele. Mit ártott volna a jelenlétem? Csak nekik könnyebb, hogy nem kell tekintettel lenni valakire, aki ért, és beszél.
Egyébként meg miféle öt percről beszél ez a nővérke?

Az infúzió iszonyatos lassúsággal csepeg. Laza dzsesszes ütemben, ahogy a másik kórházban fogalmaztak.
- Meddig kapja ezt az infúziót? -kérdezem bátortalanul a nővérkét.
- Amíg szükséges -jön a kielégítő válasz.
- Miféle öt percet emlegett az előbb? -érdeklődöm tovább, ha már ilyen beszédes kedvében találtam.
- Három órán belül meg kell kezdeni a kezelést, különben már nincs értelme.

Döbbenten állok, mint egy rossz diák, aki képtelen megérteni a tananyagot. A műtős három órás kezelésről beszélt. Erre határozottan emlékszem. Szó sem volt arról, hogy három órán belül célba kell érni, különben elveszett minden. Ha ez így volt, miért nem sürgették meg a mentőt? Ha ez így volt, miért vitték el a JÁnos kórházba, mikor itt is van CT? Miért nem harcoltak az idővel? Miért csak velem harcoltak? Miért???
-Itt vagyok, mami! Nem hagylak magadra!
Simogatom a fejét, kapaszkodunk egymás tekintetébe. Most ez minden, amit tehetünk. - Kérem, most már búcsúzzanak el, szól a nővérke.
- De én itt szeretnék maradni vele -nézek rá kétségbeesve.
- Azt nem lehet! Holnap tizenegytől van látogatás. Ki is van írva az ajtóra.
Anyám felé hajolok. Le sem veszi rólam a szemét.
- El kell menjek, de reggel itt leszek. Szeretlek mami! Annyira szeretlek!

Milyen régóta nem éreztem, mennyire szeretem. Már majdnem azt hittem, ő sem szeret. "Az ember nem azt szereti, akit kell, hanem akit tud!"
Hát, most kiderült: mindketten tudjuk még szeretni egymást. Bármennyire borzalmas is ez az egész, most ezt nem veheti el tőlem senki! Újra szeretni tudom az anyámat, és újra enyém a bizonyosság, hogy az anyám szeret engem. Azok a falak, amik az évek során közénk nőttek, most egy pillanat alatt leomoltak.

Tizenegykor a hugi a férjemmel együtt jön vissza.
- Azt mondták, el kell menni -mondom neki tehetetlenül.
- Várjunk még egy kicsit -sóhajt, és leül mellém.
Hamarosan kitolják anyukát a folyosóra. Az ápoló fiú együttérzően tekint ránk.
- Nyaki ultrahangra viszem. Elkísérhetik, ha akarják.
Megfordult a világ. Már minden apróságnak képesek vagyunk örülni. Hát, persze, hogy akarjuk!
A folyosón együtt töltött minden méter ajándék, és mint ilyen hamar véget ér.
Leülünk az ajtó előtt. Nem hiszek a szememnek. A falon óriás plazma tévé, benne valami ócska amerikai film.
- Ha nem árulod el, hova tetted, szétlövöm az agyadat! -dübörög a csendben.
A hugival egymásra nézünk.
- Hihetetlen -mondom most én.
- Igen, az! -mosolyog vissza rám, és mindketten ugyanarra gondolunk.

A röngtgen után a doktornő vált velünk pár szót. Elmondja latinul, amit már magunk is tapasztaltunk.
- A trombus feloldása során bekövetkező embólia a jobb féltekén okozott lízist, bár ez valószínűleg önöknek semmit sem mond, de ennek következtében a jobb oldal lebénult, Sérült a beszédközpont. Sajnos a javulás nem következett be, a kezelést követően, ez elég rossz jel.
Kedves! Igazán kedves! Mondjuk simán kitalálom, hogy a lízis sérülést jelent, és a trombusról is tudom, hogy az érrög latin megfelelője. Az embóliáról csak sejtem, hogy a levált érrög következtében bekövetkező bénulás lehet, szóval végülis világos minden. De ha már ettől érthetőbben nem lehetett elmondani, azért egy kicsit biztathatott volna bennünket, ez igazán nem került volna semmibe. Hiszen az agy csodálatos módon képes új helyen kialakítani a beszédközpontot, csak akarat és hozzáállás kérdése az egész. Abból pedig anyukánál nincs hiány!

Csenben ballagunk a kijárat felé. Egyikünk sem meri kimondani, amit már mindannyian biztosan tudunk: az élet visszavonhatatlanul megváltozott. Már semmi sem lesz olyan, mint tegnap volt. Már nem lehet úgy csinálni, mintha mindenkinek magának kellene megoldania a problémáját.
Felnőttünk, és a szüleink megöregedtek. Ki kell találni, hogyan vigyázunk majd rájuk.

A kijáratnál óriás tábla jelzi az utat. Egy pillanatra elbizonytalanodom, jó helyen járok-e.

"Reméljük elégedetten távozik!
VISZONTLÁTÁSRA!"