Persze már megtanultam, hogy jobb, ha nem mondom el senkinek, amit látok, mert amit más nem lát, azt én sem láthatom. Ez evidencia. És ha mégis, akkor egy kézlegyintéssel elintézik: túl élénk a fantáziája. Ez persze a jobbik eset, de most ha a pipacsokra gondolok, olyan jókedvem lesz, hogy nem is fontos, hogy elhiszed-e.

Mások vagyunk. Mindenki más. És mindenki kicsit szomorú lesz a gondolattól, hogy neki titkolnia kell, hogy ő más. Pedig nem is más, csak éppen annyira, mint te vagy én. Én látom a pipacsot a hóban, te érzed a fényt a sötétben, ő hallja a csendet… Nem olyan nagy dolog. Mégis, jobb, ha ezekről nem beszélünk, csak a latyakról, és a mindent elborító szennyről, mert azt mindenki látja. Arról nyugodtan beszélhetsz. Azzal nem okozol zűrzavart, azon nem kell gondolkodni, és összeborulhatsz a többiekkel, hogy szép lassan tönkre megy a világ.

Francescora gondolok, amint billegve megy a háztetőn, de eszébe se jut, hogy lezuhanhat. Csak azt a verebet látja. Csak egy pillanatra szeretné tenyerébe zárni. A madarak nem aggódnak a mag miatt. A madarak röpülnek.
Ha egy pillanatig a tenyerébe tarthatná, talán ő is szabad lehetne végre. Óvatosan lépked. Nem a magasság miatt, hanem hogy el ne riassza a pillanatot. El ne riassza a madarat. A szabadságot. És talán a madár is érezte, hogy most ő fontos dolog, hagyja hogy Francesco tenyerébe fogja. Megsimogatja, egy csókot nyom a madár fejére, és aztán hagyja, hogy a madár messzire szálljon. Már ő is vele repül. Most már ő is szabad.

Vajon, ha Francesco szegénynek születik, akkor is szent lesz belőle? Vagy csak a választott szegénység teszi igazán naggyá? Aki már aludt paplanos ágyban, csak az tudja, hogy a boldogság az valahol máshol van. Persze a szegénységet sokan választhatnák, mégsem teszik. Túl nagy a kísértés, hogy a boldogság mégis pénzért vehető.