Elegánsan elengedni! Igen! Ezt kell tennie, még mielőtt ennek a gyönyörű időszaknak minden szépsége odaveszne.
Szigligeti Márton határozott léptekkel tartott az előadó felé.

A halál sem több, mint az élet része. Milyen egyszerű ez, míg meg nem hal valaki, akit szeretsz. Abban a pillanatban minden, ami addig természetes volt, felfoghatatlanná válik az emberi elme számára. A vég ellen, ösztönösen lázad az értelem. Tegnap még volt, ma már nincs… Ám mint mindenhez, a lázadáshoz is idő kell. Előbb alkut kínálsz a sorsnak: csak egy órát Uram, csak egy percet… jóvátenni, megbocsátani engedj még.
Szigligeti is lázasan törte a fejét, ha itt a vég, mi az amit még megtehet.
Mindenek előtt köszönetet kell mondania ezért a nyolc hónapért. Igen! Hálásnak kell lennie, hogy része lehetett Szabina életének.
Bocsánatot kell kérnie, amiért ilyen ostobán viselkedett. Igazán tudhatta volna, hogy Szabina számára csak egy tánc volt, semmi több.
Vissza kell találnia Zsuzsához. Hiszen Zsuzsa az, akivel közös a sorsa. Szabina csak ajándék volt.
Éljen a tiszta ész kritikája! Úgyis épp Kantról kell előadást tartania. Legalább rendezi a gondolatait.

„Van-e bűn? –kérdezi Dosztojevszkij, úgyszólván egész életművével. Van-e bűn, avagy csak arról van szó, hogy az ember nyomorult, remegő teremtmény, aki nem meri áthágni a törvényt. S mert az sem egészen könnyen megválaszolható, hogy hol van a törvény áthágásának határvonala, ezért kell Raszkolnyikov –illetve Dosztojevszkij –kísérletéhez balta és véres brutalitás.” *

Nos, mint látják, Hölgyeim, és Uraim, a kérdés közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek első hallásra tűnik. „A tudás csak a jelenségekhez férhet hozzá, de nem a dolgokhoz magukhoz, úgy, amint az érzéki észlelésünktől és az értelmi gondolkodásunktól függetlenül léteznek.”**
Legalábbis ezt állította Immanuel Kant, német filozófus, aki 1724 és 1804 között volt oly szíves, és megtisztelte a világot földi létével.
Tapasztalat és tudás. Vajon milyen összefüggésben állnak egymással. Vajon az empirikus ismereteink bővülésével közelebb jutunk a dolgok lényegéhez, a „magánvalóhoz”? Avagy a tudás, ahogy azt Kant mondja mindig ítéletek alakjában jelenik meg?

Szigligeti Márton kívülről hallgatta a saját előadását. Közelebb jutni a dolgok lényegéhez. Semmi másra nem vágyott jobban ebben a pillanatban.
Mert mi a lényeg? Az hogy szereti Balogh Szabinát, és nem akarja elveszíteni.
Vagy az, hogy azért mert szereti, el kell engednie.
Hiszen elengedte! Soha nem kötötte magához. Azt a láthatatlan köteléket, ami köztük volt, azt nem ő hívta létre. Hogyan is téphetne el egy olyan köteléket, ami tőle függetlenül létezik? És miért is kellene eltépnie? Biztos, hogy eljött az ideje? Talán csak egy ostoba félreértés az egész. Még rendbe lehet hozni. Beszélniük kellene.
Előadás után a szobájába ment, kezébe vette az újságot. A legfrissebb szám, benne Szabina legfrissebb versével.

„Sóhajtott a szél, és
az ablaktalan szobán
fájón végig futott a remegés..”

Szigligeti szemét elfutotta a könny. Szóval Szabinának első dolga volt verset írni a fájdalmából. Neki már nincs is hozzá köze. Előbb a nagyvilág! Elvégre olvasni ő is tud. A nagyvilággal együtt megtudhatja, hogy Balogh Szabina szobájában fájó remegés futkározik. Ugyan mit beszélhetnének még meg? Mégis a telefon után nyúlt.
- Igen. Hallgatlak. –Szabina hivatalos hangja megdermesztette Mártonban a szomorúságot.
- Most olvastam a versedet. Annyira fontos volt neked, hogy rögtön közzé tedd a bánatodat? Esélyt se adsz arra, hogy tisztázzuk a dolgokat?
- Ha csak ezért hívtál fel, hogy vádaskodj, akkor felesleges volt.
- Igazad van. Nem akarok vádaskodni, csak egyszerűen nem értem. Képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan jutottunk idáig. Nem értem, miért nem hozzám rohantál, ha szomorú vagy, miért az újságból kell megtudnom, hogy mit érzel.
- Ez egy vers. Megkérdeztem Pákozdit, szerinte közzé tegyem-e. Ő mondta, hogy ha mindig tekintettel leszek azokra akiket érint, akkor sosem lesz belőlem igazi költő.
- Ez remek! Szóval Pákozdi tudja, mire van szükséged! Egy hónapja ismered, és máris ő az atyaúristen az életedben.
- Figyelj ennek így semmi értelme. Fejezzük be.
- Jó fejezzük be! –mondta Márton dühösen, és lenyomta a telefont.

Ez egyszerűen nem lehet igaz! – döbbenten bámult a telefonra, majd teljes erejéből a sarokba vágta.
Hogy én mekkora állat vagyok! –felpattant székből, összerakta a telefonját.
Szabinát hívta.
Kicsengett.
Szabina nem vette fel.
Újra hívta.
Kicsengett, aztán foglaltat jelzett.
Ezt nem teheted velem! –sziszegte.
Vedd fel! Az istenit neki, vedd fel!
„ A hívott szám jelenleg nem kapcsolható, kérem ismételje meg hívását később”

Kikapcsolta.
Szabina kikapcsolta a telefonját!
Kikapcsolta?????

Szigligeti Márton lerogyott a székébe.
Igen. Vége.
Most már egészen biztosan vége van.

_____________________________
* Ancsel Éva: Írás az éthoszról **Kant: A tiszta ész kritikája