Szigligeti Márton többször megpróbálta elképzelni a Szabinával töltött idő alatt, vajon milyen lesz a fájdalom, ha vége lesz. Mert hogy fájni fog, abban egészen biztos volt. Az ember, ha elmúlt harminc éves, akkor tudja, hogy fájdalom nélkül nincs semmi. Fájdalom nélkül nincs szerelem, fájdalom nélkül nincs az öröm sem, a fájdalom olyan szorosan tartozik az élethez, hogy igazából felesleges is aggódni miatta. Amikor jön, tűrni kell.
Mégis! Szigligeti Márton szerette volna mosolyogva tűrni a fájdalmat. Legalábbis úgy képzelte el. Hiszen tisztában volt vele, hogy a fájdalom ijesztően hat arra, aki okozta, és még csak gondolatban sem szeretett volna kellemetlenséget szerezni Szabinának azzal, hogy a fájdalmával megnehezítse a lány további életét.

Ha léteznek angyalok az égben, akkor egészen biztosan guruló kacagásban törtek ki, mikor szigligeti Márton gondolkodni kezdett a fájdalomról. Hiszen Zsuzsán kívül mindössze két komolyabb kapcsolata volt Mártonnak, és mindkettő mély nyomokat hagyott benne, pedig az igaz szerelmet csak Szabina mellett élte meg. Utoljára talán csak kamaszos fantáziájában jelent meg valami halvány kép arról, hogy egyszer majd talál egy lányt, akit úgy szerethet, ahogy a folyók áradnak, mikor kilépve medrükből nekivágnak a végtelennek. Kamaszként még álmodott arról, hogy egyszer félelem nélkül mondhatja egy lánynak „szeretlek”. És minél többször mondja, annál mélyebb lesz a szerelme, mert a szó nem kopik el, csak az érzelem. Szeretni fog egy lányt, aki őt is ugyanúgy szereti majd, és csak azon versengenek egymással, melyik szereti a másikat jobban.
Aztán megtanulta, hogy a szeretet fojtó is tud lenni. Csak viszont szeretni szabad, és ha a másik nem árad, akkor csak csendes patak lehet. Az emberek ezt szeretik a legjobban. A csendes patakokat, amelyek békésen folydogálnak a hegyek között, és áradásaikkal nem veszélyeztetik a part menti világ harmóniáját.

Mikor Zsuzsával találkozott Márton már el is felejtette, hogy néhány évvel korábban milyen szerelemről álmodott. Már csak tartozni akart valakihez, családot akart, egy békés otthont, egy külön világot, amit ő teremt és Zsuzsa. Igen. Márton valami ilyesminek gondolta a családot. Menedéknek, ahol a törvényt két ember írja. Jóban, rosszban, míg a halál el nem választ.
És mikor Szabina egy napon elébe toppant, Márton talán nem is tudta, hogy az a kamaszos álom még mindig ott vár a szíve sarkában, hogy egyszer valóra válhasson.

Igen, kell lennie valamiféle égi hatalomnak, melyek a lelkeket egymás felé sodorják. Amíg Szabina mellette volt, Szigligeti Márton ezt minden pillanatban érezte. Megtörtént vele a szerelem. Nem kereste, nem remélte, mégis megtörtént vele. És ha megtörtént vele, akkor most ki is fogja bírni, hogy vége van.
- Fájjon, ha fájnia kell –sóhajtott úton hazafelé, de igazából nem érzett semmit. – Olyan ez, mint egy operáció –biztatta magát. –Túl kell esni rajta. Igazából annyira féltem mindig ettől a pillanattól. Hát most legalább itt van. Nem kell többet félnem tőle. Elkezdődött. És ami elkezdődik egyszer, az valamikor véget is ér majd.
- Na gyere fájdalom! Küzdjünk meg! –szólt hangosan maga elé, de a fájdalom csak nem akart jönni

. Mikor hazaért Zsuzsa mintha keresztül látott volna rajta.
- Történt valami? –kérdezte, és a férfi arcát kutatta.
- Nem, semmi különös. Felbosszantottak a főiskolai lappal, de igazán nem lényeges.
A gyerekek már pizsamában szaladgáltak.
Milyen rég nem meséltem nekik! –fordult meg Márton fejében.
- Akarjátok, hogy ma meséljek nektek?
- Igeen! Hurrá! –kiabálták Zsomborék.

Egyszer volt, hol nem volt, hegyeken túl, völgyek mélyén élt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szeretett volna jó lenni. Ám hiába volt olyan nagy az igyekezete, mint az óceán, bármihez kezdett, mindig bajt csinált. El is határozta, hogy világgá megy, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy sehogy sem tud jó lenni. A jóság úgy kell az embernek, mint a levegő. Mert nemcsak jónak akarta tudni magát, hanem igaziból is az akart lenni…

A gyerekek csak ültek körülötte és feszült figyelemmel hallgatták. Mártont pedig valami melegség töltötte el, hogy jól van minden úgy, ahogy van.
Hanem mikor éjjel lefeküdt aludni a sötétben egyszer csak elkezdte rázni a testét a hideg. Olyan rettenetesen vacogott, hogy Zsuzsa felébredt mellette.
- Beteg vagy? –kérdezte, és megfogta a homlokát. – Jézusom. Te reszketsz.
- Minden rendben lesz –felelte Márton és összegömbölyödött a takaró alatt.
Zsuzsa hozott rá másik takarót.
- Biztosan minden rendben?
- Biztos.
A dupla takaró megtette hatását. Márton néhány perc múlva már verítékben úszott. Kibújt a takaró alól, de akkor újra jött a remegés.
- Szabina lelke most szakad el tőlem –gondolta.
Két karjával szorosan átölelte a testét.
- Maradj még! Csak egy kicsit, maradj még…
Úgy szorította magát, mintha védelmezné akarná a kiszakadó lélekdarabot…
Amitől annyira fél, amire már várt is, most bekövetkezett.
A fájdalom megérkezett.