Szigligeti Márton rádöbbent: két roppant félelmetes dolog létezik a világon.
A nappal, amikor a csend megfojtja a percet, és a holnap a végtelen messzibe tűnik.
És az éjjel, mikor kiszabadul a tudat, és a holtak élőbbé lesznek az élőnél.

Meztelenül állt a téren, csak a ketrec rácsai takarták itt ott , a tömeg mégis őrjöngve skandált:
- Engedd el! Engedd el!
Rettegve magasra tartotta a kezét. Nem látják, hogy elengedte? Nincs nála semmi. Nincs rajta semmi. Mit akarnak tőle?
- Engedd el! Engedd el!
Nem mert a rácson túlra nézni. Ők sokan vannak, Szigligeti Márton pedig egyedül volt. Lázasan próbálta kitalálni, vajon, mi az, amit ők, sokan látnak. A katonaság jutott eszébe, mikor a sorozáson ugyanilyen kiszolgáltatottan állt. Ott legalább eltakarta két kezével szemérem testét, de itt még azt sem. Még ennyi intimitást sem hagyott a tömeg. Kényszeredetten várta az ítéletet, egyetlen bizonyítékaként ártatlanságának, magasba tartotta kezét.
- Engedd el! Engedd el!
És akkor a félelem, ami addig megbénította, hirtelen kilépett testéből, Szigligeti rázni kezdte a ketrecet, és az arctalan tömeg előtt szétfeszítette a rácsot.
- Mit engedjek el? –üvöltötte.

- Semmi baj. Semmi baj! –Zsuzsa szelíd hangja olyan volt, mint ha angyal szólt volna a reménytelenségen túlról. –Rosszat álmodtál. Semmi baj.
Márton értetlenül bámult az éjszakai sötétbe.
- Felébresztettelek. Ne haragudj -mondta zavartan.
- Semmi baj –ismételte Zsuzsa, majd féltőn mögé bújt.
Márton megfogta a kezét. Mégsincs egyedül. Itt van Zsuzsa. Mindig is itt volt, és mindig is itt lesz. Milyen szerencsés fickó, hogy ilyen felesége van! Igen, Zsuzsa szereti őt, és neki is Zsuzsát kell szeretnie. Meg fogja tanulni Zsuzsát szeretni. Majd Zsuzsától tanul meg szeretni. Zsuzsa tudja, mi a szeretet. Zsuzsa soha nem hagyná el őt egy tánc miatt.
Fogta Zsuzsa kezét, és bele hasított a felismerés: áruló lett. Elárulta Zsuzsát.
Ó, nem! Nem akkor, mikor Szabinával ölelkezett.
Most. Most lett áruló. Most, hogy kapaszkodik a nőbe, aki szereti, és akit ő képtelen ugyanolyan mélyen szeretni. Mert persze szereti Zsuzsát. Tudja, hogy szereti, de nem érzi. Ez az igazi árulás.

Eszébe jutott az álma. Meztelen volt. Hová lett a ruhája? Hová lett a ruha, amibe a szerelem öltöztette? Már nem is emlékszik rá, milyen volt, csak szép volt. Csak a szépségre emlékszik, ami az övé volt. A szépségre, ami óvón eltakarta szemérem testét, a szépségre, amitől magabiztosan mozgott a világban. Hová lett a ruhája? Letépi róla a tömeg, ahogy skandál:
- Engedd el! Engedd el!

NEM!

Nem adja ilyen könnyen magát. Nem adja a szép ruháját. Nem fog ott állni meztelenül, feltartott kézzel! A szépség az övé! Most már mindörökre az övé. Nincs joguk elvenni tőle. Kibújt Zsuzsa öleléséből, és a konyhába ment. Rágyújtott egy szál cigarettára, nagyot szippantott belőle. Érezni akarta, hogy van valami a tüdejében.
Egy hete. Egy hete, még minden rendben volt. Egy hét. Nem romolhat minden el egy hét alatt! Hiszen Szabina csak táncolt. Kornél mással csókolózott. Miért nem mondta Szabina neki? Miért?
Egy hét. Meg kellene beszélniük. Eddig mindent meg tudtak beszélni. Reggel felhívja. De mit fog mondani? Ha megkérdezi, miért nem mondta el, hogy csak egy tánc volt, akkor Szabina megint úgy érzi majd, hogy támadja, és védekeznie kell. Ha nem kérdezi meg, akkor felesleges felhívnia.
Nem. Inkább levelet ír Szabinának. Még az is lehet, hogy el sem küldi neki, de le kell írnia. Le kell írnia, amit érez..
Mit is mondott neki a lány utoljára? Mit mondott?
Elveszi tőle az idő. Elveszi az emlékeit. Már az utolsó mondatra sem emlékszik! Az idő minden sebet begyógyít! De ő nem akar gyógyulni! Mit is mondott neki a lány utoljára? Mit mondott? Elveszi tőle az idő. Elveszi az emlékeit. Már az utolsó mondatra sem emlékszik! Az idő minden sebet begyógyít! De ő nem akar gyógyulni! Ha az, az ára a gyógyulásnak, hogy nem emlékszik majd semmire, akkor nem akar gyógyulni!
Elővett egy lapot, írni kezdett

Kincsem!
Nyugtalanul alszom. Érzem, hogy megnő a szívem. Megnő, hogy elférj benne, amíg élek. Fáj ahogy nő, de nem bánom. Csak itt lehess. Mert nélküled nem tudom elképzelni a jövőt. Veled se tudtam, de nem is kellett, mert amíg voltál, a teljességet éreztem. Most csak azt érzem, hogy kicsúszik lábam alól a talaj.
Milyen szemléletes kifejezés.
Én nem akartalak megkötni! Ezt neked is tudnod kellett. Én csak féltem, hogy elveszítelek.
Azt mondják önző a szerelem. Lehetek-e ennél önzetlenebb, hogy még a mosolyomban is elrejtem, hogy szeretlek?
Minden pillanatban, mikor nem hívlak fel, elárulom magam.
Minden pillanatban, mikor nem kiáltok utánad, becsapom a világot.
Csaltam, és igazzá lettem.
És most, hogy nem vagy, hazuggá lett minden mozdulat...,,,,,,,,,,

Szigligeti letette a tollat, majd hosszan nézte a betűket. Aztán szép lassan gombócot formált a papírlapból, tenyerébe szorította, majd rádőlt a karjára, és elaludt.