- Meg fogok őrülni, hacsak máris meg nem őrültem – Szigligetinek ez volt az első gondolata, mikor másnap reggel felébredt. A lakás üres volt, Zsuzsa valószínűleg elvitte a gyerekeket, mielőtt dolgozni ment volna. - Bizonyára ő is úgy ítélte meg, hogy nem vagyok beszámítható –sóhajtott Márton, és fáradtan felült az ágyában.
Nem volt kedve felkelni. Az órára nézett, és hitetlenkedve állapította meg, hogy már kilenc óra is elmúlt.
- Hogy lehetek ilyen fáradt, ha több, mint tíz órát aludtam? –kérdezte magától. – Beszűkült a tudatállapotom. Képtelen vagyok másra gondolni, mint Szabinára. Pedig ő az egyetlen, akire nem lenne szabad gondolnom. Soha többet! Soha többet – mondta ki hangosan is, mintha figyelmeztetni akarná önmagát a lényegre.
Leemelt a könyvespolcról egy könyvet. Friedrich Hölderlin: Hüperion. Épp erre van szüksége. Felütötte.

"Láttam, egyetlenegyszer, az egyedülit, akit lelkem keresett. (…)
Nem kérdem többé, merre van; megjelent a világban, vissza is térhet, ha most rejtőzködőbben él is itt. Nem kérdem immár, mi ez; - láttam, megismertem.
Ó, ti, akik a legfőbbet és legjobbat keresitek a tudás mélységében, a cselekvés zsibvásárában, a múlt homályában, a jövő útvesztőiben, a sírokban, vagy a csillagok fölött –tudjátok-e a nevét? Annak a nevét, aki Egy és Minden? A neve: Szépség.
Tudtátok-e mit akartatok Én még nem tudom, de sejtem az új istenség új birodalmát, és arrafelé sietek, megragadom a többieket és magammal viszem őket, mint folyókat az óceánba a folyam.
És te, te mutattad meg nékem az utat! Veled indultam el. Szóra sem érdemesek azok a napjaim, midőn téged nem ismertelek…"

Ez égi jel! Hát mégsem őrült meg! Mégiscsak kell, hogy legyen igaz szerelem! Kell, hogy legyen olyan szerelem, ami különbözik a többitől. Ami kiemelkedik a szépségével a többi szerelem közül, és ezáltal kiérdemli az igaz jelzőt!
Írni fog a főiskolai lapban erről egy cikket! Leírja, hogy VAN igaz szerelem. És Szabinának tudnia kell majd, hogy az övék, az volt. Akkor is az volt, ha nem tervezhettek közös jövőt! Akkor is az volt, ha minden földi törvény ellenük szólt is.

Igen! Szerelem sokféle van, de az igaz szerelem mindig egyféle. Az igaz szerelem olyan, ahogyan azt Hölderlin leírta: az igaz szerelem maga a Szépség. Egy és Minden. És mint ilyen, mindig isteni eredetű. Hogyan is gondolhatja bárki is, hogy az igaz szerelmet választhatjuk. Az igaz szerelem elrendeltetett. Az igaz szerelemben ott van a legfőbb és legjobb: a teljes odaadás. Nincs más célja, mint a másik ember: azt adni és olyan módon, ahogyan annak szüksége van rá. S mindezt nem esik nehezére megtenni, hiszen közben azt kapja és olyan módon, amire a legnagyobb szüksége van, hiszen az igaz szerelem mindig kölcsönös. Hogyan is lehetne önző hát az igaz szerelem? Hiszen szabad akarata egyetlen megnyilvánulása, az adni vágyás.

Szigligeti úgy érezte, mint aki megvilágosodott.
Már biztosan tudta, hogy Szabinának szeretnie kell őt. Akkor is szeretnie kell, ha elhagyta. Akkor is szeretnie kell, ha ezzel a Kornéllal járkál, hiszen ők mindig ugyanazt érezték. Ők mindig ugyanazt gondolták. Az nem lehet, hogy egyik napról a másikra véget érjen ez a kölcsönösség! Persze! Megérti. Szabinára vár az élet. Ő jövőt akar. De a szerelem csak véget ért, nem múlt el. Ám ami még ettől is sokkal fontosabb: a szeretet, amit egymásnak adtak, és amit egymástól kaptak, egy életre szólóan megmarad.

Szigligeti leült a gép elé és lázasan írni kezdett:
Manapság divat lett azt állítani, hogy a szerelem és a szeretet különböző fogalmak. Márpedig a szerelemben a szeretet a legmagasabb fokon nyilvánul meg. „Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha.” Vajon megélt-e az ember ettől nagyobb teljességet a szerelmen kívül? Vajon érzi-e igazán a képességet önmagában, hogy mindent eltűrjön, mindent elhiggyen, mindent reméljen és mindent elviseljen? Talán csak a szülő képes erre még a gyermekével kapcsolatban. A szerelem nem ismeri a végességet. És ha a szerelem véget is ér, a benne lévő szeretet sosem érhet véget. A szerelem számára az élet maga a kiűzetés. Az élet nem kedvez a szerelem számára. Az élet nem a szerelemről szól. Az igaz szerelem mégis mindig teremtő erő. Semmi sem születhet szerelem nélkül. A teremtésben mindig ott van a szerelem.

Ahogyan Ádám és Éva is kiűzettek a Paradicsomból, mert ettek a tudás fájáról, a szerelem is tudás, és éppen úgy a Paradicsomból való kiűzetés után születik. Annak a biztos tudása, hogy az ember képes megtalálnia az utat önmagán túl a végtelenbe egy másik emberen keresztül. Annak a tudása, hogy a Szépség létezik, itt és most. Az igaz szerelem örök bizonyosság az ember legelemibb vágyára, hogy valóban jó lehessen. És a jóságot épp a teljes odaadásban éli meg. A teljes odaadásban, amely oly természetes és oly egyszerű, mint a levegővétel. Ahogy egyik leendő költőnőnk írta:

Szeretlek,
és köszönöm neked, hogy lehetek.
Köszönöm, hogy biztosnak tudom a holnapot
Köszönöm, amit kapok és azt, hogy adhatok
És köszönöm azt is, hogy ezt köszönnöm se kell
Pedig mikor átölelsz -, a mindenség ölel
De a felismerés most igazán szíven üt...
Nincs a világon számomra semmi egyszerűbb:
minthogy szeretlek!

Szigligeti gyorsan beküldte a cikket, majd felhívta Pákozdit, mikor jelenik meg a következő szám. Úgy érezte, mint akibe visszatért az élet. Gyorsan megborotválkozott, felöltözött, és elindult a főiskolára. Ostoba gondolat volt, hogy ez a Kornél elveheti tőle Szabinát! Kedve lett volna hangosan kacagni magán! Hiszen ilyen szerelem nem történik meg az emberrel minden nap! Hogy is gondolta, hogy ez a Kornél…
Belépett a szerkesztőségi szobába. Szabina állt előtte Kornéllal kézen fogva. Mikor meglátta Szigligetit, szó nélkül sarkon fordult és maga után húzva Kornélt kivonult a szobából.
- Bocsánat a zavarásért –hebegte Márton.
- Jó, hogy benéztél, öregem! Nem jelenhet meg a cikked. Így nem. Szabina átnézte, és azt mondta, hogy az ő versét publikáltad a végén Ezzel megsértetted a szerzői jogait. Ha ez még egyszer előfordul, akkor feljelentést tesz a dékánnál.
Szigligeti lerogyott a székbe.
- Miféle szerzői jogokat? Ezt a verset Szabina nekem írta…
- Az nem számít, öregem. Az számít, hogy ő írta.
- Miért, ki az ördög ez a Balogh Szabina. Talán máris József Attila díjas költőt faragtatok belőle? –emelte fel a hangját Márton.
- Fogd vissza magad kérlek. A szerzői jog mindenkit megillet, aki alkot. Ezt neked pontosan tudnod kell.
- Ó, szóval ez már alkotás!
- Nyilván, ha nem tekintetted volna alkotásnak, nem idézed a cikkedbe – replikázott Pákozdi. – Egyébként pedig holnapra elkészül Szabina honlapja, ott majd megtalálod az összes verset, amit neked írt, és máskor már nem kell ilyen ostobaságok miatt vitáznunk. Ami nyilvánosan megjelenik, az már szerzői jogvédelem alatt áll.
- Tudod, mit! Hagyd a fenébe azt a cikket. Eddig se nagyon írtam ebbe a lapba, nem fog hiányozni senkinek, ha ezek után már nem is fogok.
Szigligeti minden további szó nélkül kirobogott a szerkesztőségi szobából. Ennyit ér hát az igaz szerelem. Azt még megértette volna, hogy Szabina kapaszkodik Kornélba. Kornél a reményteli jövő Szabina számára, ezt pedig ő nem tudta megadni neki. De ezt az árulást, ezt képtelen elfogadni. Szerzői jogok! Hát így állunk.

Visszagondolt a lány fagyos tekintetére. Úgy ment el mellette, mint akinek az útjában áll. És valójában erről van szó. Ő, Szigligeti Márton, Balog Szabina útjában áll. Szabina már csak előre megy. Előre megy, és hátra se néz. Bravó, kislány! Így kell ezt. Így kell bizony, mert másképp nem lehet elviselni, hogy véget ért az, ami egy órával ezelőtt még maga volt az igaz szerelem.
Igaz szerelem! Nevetséges! Csak szerelem van, ami véget ér. Ami mindig véget ér.
- Vén bolond vagyok –sóhajtotta szomorúan. – Kiforgattam volna a világot egy ilyen lány miatt, mikor ott van mellettem Zsuzsa, aki szeret engem.
Szigligeti úgy nyitott be a lakásába, mint aki búvóhelyre menekül. Zsuzsa a nappaliban ülve várta.
- El akarok válni – mondta csendesen.