A Szépség és a Gonoszság
szemilla 2005.12.10. 17:55
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol a világon a Szépség. Könnyű volt, légies, ruhája áttetsző, teste fényből szőve. Valójában senki sem látta, mégis mindenki érezte merre jár, mert ahol csak megfordult, az emberek szíve megtelt örömmel és reménnyel.
Tavasszal ott volt a reggeli harmat cseppjeiben, nyáron megcsillant a tó tükrében, ősszel átbucskázott a sárguló falevélen, télen összegömbölyödve kacagott egy hóemberben. A Szépség pedig boldog volt, ha látta a fényt az emberek szemében. A fényt, amit a testéből hagyott maga után.
Történt egy napon, hogy a Gonosz megirigyelte az emberek szeretetét a Szépségtől. -Azt akarom, hogy engem szeressetek! -mondta mérgesen, mikor sötét szobájából kinézett az ablakon, és látta, hogy a Szépség már megint szórja a fényt magából. Elhatározta, befogja a szelet, és elpusztítja a Szépséget. Kérdéseket suttogott szélként az emberek fülébe. Egyszerű, ártatlan kérdéseket. - Lehet jó az, ami szép? Ami ennyire könnyű és áttetsző, lehet igazi érték? Vajon nem dolgoztok-e meg azért, ami értékes? Miféle munka van abban, amit a Szépség ad nektek?
Az emberek persze nem látták a Gonoszt sem. De hallották a hangját, és a szívük tele lett kétellyel és szorongással. Talán való igaz, nem lehet jó, ami pusztán szép. Talán ők is könnyelműek és értéktelenek lesznek, ha a Szépséget magukhoz engedik. Becsukták hát a szemüket és elfordírtották a fejüket, ha a Szépség felbukkant előttük.
A Szépség meg csak nézte, nézte, ahogy az emberek szeméből kialszik a fény. - Milyen könnyen felejtenek az emberek! - sóhajtott szomorúan. -Az örömöt, amire annyira vágytak, elfelejtik egy pillanat alatt, ha a szívükbe félelem költözik. Ugyan mit tehetnék én, ha ennyit ér a fény, amit a testemből adtam nekik? Leült az út szélére és a bánattól úgy összezsugorodott, hogy csak egy közönséges kiskavics lett belőle. Már nem volt láthatatlan, sem könnyű, sem légies. Durva volt és kemény, mint az útszéli kavicsok általában.
Egy szép napon azonban arra járt egy magányos kisfiú. Rugdosni kezdte a követ, és egészen hazáig rúgdosta. Ott aztán zsebre vágta, és addig addig szorongatta, simogatta a közönséges kis kavicsot, míg az, egy szép napon csillogni kezdett. Először csak a fényét nyerte vissza, aztán a légiességét is. Azóta ismét örömöt szór az emberek szívébe a Szépség, akit senki se lát, mégis mindenki érez.
|