"Az élet a cél, nem a halál!”

Márton mielőtt elindult az egyetemre még egyszer felhívta Szabinát.
- Az előadás előtt látni szeretnélek! Szükségem van rád.
- Épp hívni akartalak, és kérni akartam, hogy előadás előtt találkozzunk –nevetett a lány a vonal túlsó végén.
Miközben Szigligeti az egyetem felé ballagott, igyekezett az előadás anyagára koncentrálni, de minden mondatról Szabina jutott eszébe.
Herakleitosztól ered a szó, filozófia, vagyis a bölcsesség szeretete.

Hérakleitosz –ízlelgette magában a nevet Márton. Neki köszönheti Szabinát! Még szeptemberben az első előadások egyike után a lány váratlanul elé toppant. Zavartan szorongatta a könyveit a kezében, de csak úgy áradt belőle a szó.
- Tanár Úr! Minden filozófus magányos? Úgy értem, talán Hérakleitosz sem véletlenül vonult ki Epheszoszból egy viskóba. A filozófusok képesek lemondani a legelemibb anyagi javakról is, csak hogy ne vonja el figyelmüket semmi a megismeréstől, de vajon születhet-e igazság a világtól elvonultan? Hiszen az életet a többség számára kell megfogalmazni! A világtól elvonultan azonban csak olyan ideák keletkezhetnek, amelyek bizonyos mértékig elrugaszkodnak a valóságtól.

Szigligeti Márton ebben a pillanatban döbbent rá, hogy léteznek angyalok.
- Tudja, én azt gondolom, a filozófusok elsősorban a szerepjátszást és az alakoskodást vetik meg, mert annak van a legkisebb igazságtartalma. De igaza, van, kisasszony, az életet valóban nem lehet a világtól elvonultan élni. Időnként elengedhetetlen, hogy szerepet játszunk. Úgy látszik, a megismeréshez valóban az egyetlen út, ha egy filozófus a magányt választja.
- Nem hiszem, hogy a magány választható. Az sokkal inkább velünk született –töprengett Szabina félhangosan, belefeledkezve a beszélgetésbe. – Jaj, bocsánat! Össze-vissza beszélek!
- Ne zavartassa magát! Igazán élvezetes volt számomra ez a gondolatmenet. Egyszer talán egy tea mellett folytathatnánk is előadás után, de most ne haragudjon, mennem kell.

Márton elmosolyodott magában, ahogy megelevenedett előtte a fél évvel ezelőtti beszélgetés. Még egyetlen hallgatóját sem hívta meg korábban teázni. Szabina úgy toppant az életébe, hogy észre sem vette, mikor szerelembe esett. Fall in love. Angolul kifejezőbb. Igen! szigligeti Márton szerelembe esett, pedig már biztosra vette, hogy nem neki találták ki a szerelmet.
Velünk született magány –ismételte Szabina szavait. –Ő pedig lassan beletörődött, hogy ez az élet rendje. A házasságban elmagányosodik az ember. De most egy hang lázadni kezdett benne. Nem! A magány nem az évek során alakul ki az emberben. Az születésétől fogva ott van mindenkiben. Kiben több, kiben kevesebb. És igen! Ettől olyan fantasztikus dolog a szerelem, hogy még ezt a magányt is képes feloldani. A szerelem az egyetlen, amely erre képes. Talán Zsuzsa is magányos mellette. Bár Zsuzsát más fából faragták. Ő sosem vonulna ki Epheszoszból. Őt jobban izgatja az élet, mint a megismerés. Talán épp ettől olyan erős a kapcsolatuk. „Aki lelki javakra törekszik, az isteni életet él. Aki testi javakra, az földi életet.” Demokritosz talán nem is gondolta, milyen nehéz e kettő között vergődni. Zsuzsával a földi élet vár rá, Szabinával az isteni élet is elérhetővé vált.

Szabina úgy repült felé az egyetem aulájában, mint egy elveszett gyerek, akit gonosz manók hada üldöz.
- Te vagy a legszebb, leggyönyörűbb, legédesebb ajándék az életemben! Mindig csak ez az egyetlen szó jut eszembe, ha értelmet akarok találni ennek a megszámlálhatatlan és végtelen jónak, amiben részünk van: AJÁNDÉK. Mert ajándék vagy nekem, s tudom, neked is az minden egymásért, és együtt töltött pillanat.
Márton hirtelen megfeledkezett mindenről. Egy lakatlan szigeten érezte magát, ahol csak ő van és ez a lány, aki mindenkinél többet tud róla.
- Annyi mindent szeretnék mondani, de inkább elmondja a kezem, a szám, a testem…
És ott, az egyetem aulájában, mindenki szeme láttára, megcsókolta Balogh Szabinát.
A hallgatók döbbenten nézték őket, és mikor véget ért a csók üdvrivalgásban törtek ki
- All You need is love! –kiabálták.
És akkor valaki vállon veregette Szigligeti Mártont. A dékán volt az.
- Előadás után várom az irodámban.

Szigligeti Márton tisztában volt vele, hogy ezzel a csókkal vétett a szabályzat ellen.
- Ki van rúgva! –fogadta a dékán köszönés helyett.
- Mégis? Milyen indokkal? –állt döbbenten Márton a nagy tölgyfa asztal szélénél.
- Az egyetemes emberi értékek semmibevétele okán. A hallgatók érzelmi manipulálásának okán, melyet az előadásai idején gyakorol. De ha részletesebb indoklást szeretne, felhívom a feleségét, ő talán el tudja magyarázni önnek, mi a gond a munkájával.
- Megértettem –fordult sarkon Márton, és becsapta maga után az iroda ajtaját.
Szabina a szobájában várta.
- Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kirúgtak.
- Miért? Azért, mert megcsókoltál az aulában?
- Nem. Az egyetemes emberi értékek megsértése miatt, és mert érzelmileg manipulálom a hallgatókat.
- Viccelsz? Hiszen te mindig azt mondod az előadásaid végén, hogy "kérem gondolkozzanak"! Hanyadik században élünk tulajdonképpen?
Márton leroskadt egy székbe.
- Nem érdekes. Van másik egyetem is, ahol filozófiát lehet tanítani.
Szabina átkarolta hátulról.
- Annyira sajnálom! El sem hiszem, hogy ez megtörténhet.
- Megoldom. Ne aggódj, megoldom –kapaszkodott a lány karjába Márton, de fogalma sem volt arról, mihez kezdjen ezek után.