...és megdördült az ég

- Bejöhetek? –kérdezte Szabina.
- Kopogtatás nélkül –ölelte magához Márton a lányt. – Miénk az egész délután. Anyámék elvállalták a gyerekeket.
- Látod, kapunk időt egymásra! –fúrta fejét a lány a férfi karjai közé.
- Igen. Kapunk –és megcsókolta Szabinát. – Na gyere, mert a végén, még itt vetkőztetlek le!
- Lám, lám! A fülledt erotika! Már csak a testemért szeretsz –duzzogott Szabina tettetett sértődöttséggel.
- Úgy van! Csak a szex, ami hozzád láncol. Megőrülök érted. Nem tudom, hogy csinálod, de belehalok, ha nem érhetek hozzád.
- Akkor mutatok egy helyet, ahol megteheted.

Márton biztosan tudta, hogy ő a világ legszerencsésebb embere. Amíg mentek Szabina lakása felé, Szabina újongva mesélte, hogy megjelenik egyik verse a főiskolai lapban.
- Neked írtam! – nézett Mártonra elragadtatással.
- Ó! Bevonultam a világirodalomba? És hogy kerültél te a főiskolai lapba?
- Valamelyik nap, míg vártam rád, oda jött egy srác, aztán beszélgettünk. Ő mondta, hogy szerkesztő a lapnál. Gondoltam megmutatom neki a versemet. Teljesen oda volt!
- Biztosan beléd szeretett – Márton tréfának szánta a mondatot, de ahogy kimondta, távolról hallotta, hogy megdördül az ég, és sötét felhők fújnak gyülekezőt.
- Ne bolondozz már! Csak nem féltékeny vagy? Nem szerethet belém senki mert én csak téged szeretlek –nézett rá szemrehányóan Szabina.
- Na akkor erre iszunk!
Márton beugrott a közeli kisboltba és vett egy üveg gint, és egy tonicot.
- Van otthon citrom? –fordult a lány felé.
- Van otthon –mosolygott Szabina jelentőségteljesen. –Cukros citromkarika.
- Vagy inkább citromos cukorka … Jaj, imádlak!

Mikor beléptek a lakásba, Márton úgy érezte nem bírja tovább. Vetkőztetni kezdte Szabinát. Beleszagolt a hajába. Mint valami kiskutya aki egész napos bezártság után végre a gazdájához bújhat, körbe szimatolta a lányt.
- Ígérd meg, hogy jó szagú maradsz mindörökre!
- Megígérem! Ígérd meg, hogy jó szagú maradsz mindörökre! –ismételte meg Szabina a fogadalmi szöveget.
- Megígérem – és Márton olyan erővel esett a gomboknak, mintha mind valamiféle elhárítandó akadály lenne.
- Várj! Mi lesz a citromkarikával? – és kiszökött az ölelő karok közül.
A hűtőből kivette az üveget. A felszeletelt citromkarikákat belepte az olvadt kristálycukor leve. Mint templomban az ostyát, a lány a citromkarikát a nyelvére tette. Majd két jeget vett elő a hűtőből. Hirtelen a markába szorította. Márton elé lépett. Összefonódtak az ujjaik.
- Most lehűtelek –nevetett pajkosan. – Vigyázz rám…
Márton két tenyerében érezte, ahogy a jég olvadni kezd. A fizika szégyenkezve elpirult. A jég lángot gyújtott. Végig folyt a kezükön. Szabina kihívóan széttárta lábát. A férfi nem gondolt többé semmire. Élni akart, és az éltető folyó ott volt a lány lábai között. Inni akart. Az örök élet vizéből akart inni, és mikor az olvadt jég utolsó cseppje is elpárolgott, Márton már tudta, egyetlen törvény van a világon: a szeretet. Abból születik minden. A vágy, a fájdalom, a feloldozás, a bűn, és a megbocsátás. Ez az egyetlen egy, ami képes igazi vágyban elégetni az embert. Már nemcsak a lelkük forrt össze, de a testük is. Citrom ízű volt a lány csókja, s mégis a legédesebb, amit ember érezni képes.
Velük együtt minden törvény elégett ebben az ölelésben. A világ újjászületett. Ők teremtették újjá. És a test már csak eszköz volt, hogy játszanak. Életet és halált játszottak. Olyan végtelenül egyszerű volt minden. Nem volt szükség az ostoba magazinok tanácsaira. Nem volt szükség semmilyen tudásra, mert a tudás is bennük született.
- Te vagy a legcsodásabb szerető a világon! –remegett a lány a férfi karjai között.
- Nem! Mi vagyunk a legcsodálatosabb szeretők! Te meg én. Csak veled vagyok ilyen, csak tőled, csak általad.
Szabina félig nyitott szemmel hagyta, hogy a remegés végig fusson testén. Látni akarta szerelmesét, hogy érzi: neki adta magát. Az izmok, mint valami imádság ölelték körbe a férfit. Igen! Valahol angyalok zengtek hallelúját. Felcsendült az örömóda, és mint tavaszi eső után a föld, minden élni kezdett.
- Olyan egyszerű ilyenkor minden! –nézett hitetlenkedve Márton a lányra.
- Igen. Olyan egyszerű –mosolygott vissza Szabina.
- Képtelen vagyok elképzelni, hogy egyszer nem leszel.
- Nem is kell! –ugrott fel vidáman az ágyról a lány, és szemérmesen magára kapta Márton ingét. - Egy kis gint?
- Igen. Kérek – és Márton elnyújtózkodott az ágyon, nem is sejtve, hogy ez volt az utolsó alkalom, mikor megölelhette Szabinát.