Drága Lórántom!

Holnap leszek hetven éves és úgy döntöttem, megajándékozom magam egy kis emlékezéssel, és írok Önnek. Jól tudom, soha nem olvassa majd e sorokat, hiszen nem áll szándékomban elküldeni Önnek, mégis, amíg írom, kicsit újra itt lesz velem, és ennek még a gondolata is örömmel tölti el a szívem.

Mióta is nem láttuk egymást? Huszonöt éve? Vagy több is talán? Ó, remélem jól megy sora, talált magának szerető feleséget, ki gőzőlgő vacsorával várja, és mindig akad néhány kedves szava a maga számára. Ó, hogy szerettem volna mindezt én megadni! Hogy mondtuk, hogy ennek soha nem lesz vége, és hittük is, hogy igaz lehet. Aztán egy nap, mégis kisétáltam az életéből, s többé nem találkoztunk.

Jaj, drága Lórántom, szeretném ha tudná, hogy nem volt nap, hogy ne gondoltam volna Önre! Valahányszor fojtogatni kezd a bánat, becsukom a szemem, nagy levegőt veszek, és azt mondom magamnak: mindent megadott az élet, hiszen szeretett! És biztos vagyok benne, hogy még most is szeret, ahogyan én is Önt, és ha nagyon akarom, most lehúnyja Ön is a szemét, és rám gondol, és nekem ennyi éppen elég.

A gyerekek azóta felnőttek. Én maga mellett lettem igazán nő, talán maga mellett nőttem fel igazán- azokban az években. Jaj, még mindig előfordul, hogy Önről álmodom! Az érintéséről, a csókjáról, ahogy fülembe súgta, hogy szeret... És csak magának árulom el: néha még az emlékébe is beleremegek.

Zsuzsikám azóta férjhez ment. Az első szerelméhez. Ó, hogy lebeszéltem volna róla, ha tudom, de hát az ilyesmibe nem lehet beleszólni! Tíz éve házasok, de látom, hogy nem boldog. Sokat van egyedül, a férje örökké dolgozik, szorgalmas, rendes ember, de megszakad a szívem, ha látom Zsuzsikám szomorú szemét. Mondanám neki keresse meg a boldogságát, de hát van két gyönyörű kislányuk, és a gyerekek miatt nem mondhatom mégsem, hogy hagyja ott a házat, mindenét. Pedig tudom, a boldogtalanság úgyis elsorvasztja előbb-utóbb a lelkét, és ugyan hogyan is lehetnének boldogok a gyerekek ott, ahol egy szomorú szemű anya van? De már megtanultam: eljön az ideje mindennek.

Klárikám sikeres üzlet asszony lett. Van egy butikja a fővárosban, azt mondja ő nem megy férjhez, minek, hisz csalás és árulás az egész házasság, és a szerelem elmúlik, jó ez így neki. Jaj, drága Lóránt! Bárcsak itt lenne velem, és fogná a kezem, hogy mit kell ilyenkor mondani! Én hiszem, hogy a szerelem teszi teljessé az életet, és fáj a szívem, ha Klárikára gondolok. Bárcsak kicsit bátrabb lenne! "Bátrak és bolondok!" -emlékszik? Mindig ezt mondta! "Legyünk bátrak és bolondok."

Péter még csak két éve nősült meg. Nagyon biztos a dolgában! Úgy látom ő igazán boldog. Tavasszal lesz egy éves Áronka. Bűbájos kisfiú. Hiszi, hogy majd ő megmutatja- övék lesz a kivétel: a szerelem, ami nem múlik el soha. De hát mikor higgyen ilyesmit az ember, ha nem fiatal házas korában? Ráér megtanulni, hogy az élet az szivárványszínű, és annyi féleképp lehet boldog az ember. Igaz, kedves Lórántom?

Vajon gondol-e még rám, ha szivárványt lát? Én mindig Önre gondolok, valahányszor csak feltűnik az égen, eső után, napsütésben... Gondolatban alábújok, maga átölel, és megint csak ketten vagyunk a világegyetemben, mint akkor, ott Önnél...

Kedves Lórántom! Köszönöm, hogy megosztotta velem életének egy kis részét, mellyel örök időre hatalmat adott a bánat felett! S ha egyszer majd elmegyek, egy felhőn lógatom lábamat, onnan integetek! Addig pedig simogassa a szél helyettem, s míg nem találkozunk ott fenn, hordozza tenyerén az élet!

Öleli örök szerelemmel: az ön bolondos szerelme!