Mottót olvasni és megszeretni. Ennyi kellett, hogy Emile Ajar örökre belopja magát a szívembe.

„Ők azt mondták: Őrületbe estél Őmiatta, akit szeretsz.
Én azt mondtam: Az élet ízét csak a bolondok ismerik.”

Így kezdődik az 1975-ben, Goncourt Akadémia díjával kitüntetett regény, az Előttem az élet. A díjat az író nem vette át, ezért hosszú ideig még a létezését is kétségbe vonták. Az újságírók valóságos hajtóvadászatot indítottak, hogy leleplezzék a titkot, vajon kinek a tollából származik a sikerlistákat hónapokon át vezető Előttem az élet. Jóformán, csak Ajar halála után derült ki, hogy ő nem más, mint a korábban szintén nagy sikert aratott "Lady L" írója Roman Gary. (Valódi neve azonban Pavlovitch volt.)

Még a születési dátumát sem lehet pontosan tudni, állítólag 1940-ben született. Anyja vilniuszi zsidó családból származott, aki 15 évesen egyedül vágott neki a világnak, és végül Nizzában kötött ki. Az apjáról egy alkalommal azt nyilatkozta „az apám személye nem érdekes”, ígyhát csak annyi tudható, hogy két testvérével együtt, anyja és nagyanyja nevelte fel őket.

A gimnázium befejezése után, 17 évesen Toulouse-ba ment, két évig jogot tanult, majd az orvosi karra is beiratkozott Tanulmányait félbehagyva 1963-ban Spanyolországba költözött, élt Marokkóban is, míg 1971-ben Brazíliában elkezdte írni az Előttem az élet-et. Nem boldogult a regénnyel, ezért egyfajta pótlékként megírta a Gros-Calint, melynek sikere visszahozta őt Európába. Itt 3 hónap alatt kiírta magából, amivel korábban nem boldogult. Ezt követte a Pseudo című tragibörleszk, amely az Ajar-ügy kapcsán keletkezett őrjöngő táncot hivatott kifigurázni, olyan szereplőkkel, mint az „íráselvonókúrán lévő Bácsi”, vagy a „hovatartozás -fóbiában szenvedő” Ajar Pavlowitch.

1979-ben jelenik meg Franciaországbanaz egyik legsikeresebb könyve, a Salamon király szorong. Nálunk legismertebb műve az Előttem az élet maradt. A történet főhőse egy arab fiú, Momo. Szüleit nem ismeri, csak annyit tud, hogy anyja prostituált volt, így hasonló sorsú társaival együtt, egy kiöregedett prostituált neveli őket, Rosa mama. A furcsa kis közösségben négerek, zsidók és arabok, a társadalom perifériájára szorulva, csak egymásra számíthatnak, s ezért valami egészen különleges és megmagyarázhatatlan szeretet fűzi őket össze. De a regény igazi varázsát Momo kamaszos, felnőtteket megszégyenítő bölcsessége adja.

Ízelítőül a regényből egy jelenet.

„Amikor Hamil úr megtudta, hogy Rosa mama beteg, fel akart jönni meglátogatni, de nyolcvanöt évével, lift nélkül, na nem, az bűn lett volna. Harminc évvel azelőtt, amikor Hamil úr szőnyeget árult, és Rosa mama is árulta a magáét, jól megismerkedtek, és micsoda igazságtalanság, hogy egy lift választja el őket egymástól. Akart neki írni egy Victor Hugo-verset, de már nem volt szeme hozzá, és nekem kívülről meg kellett tanulnom Hamil úr részéről. Úgy kezdődött, hogy szubhan ad daim lá dzsazul, ami azt jelenti, hogy csak az örökkévalóság tart örökké, és én gyorsan felszaladtam a hatodik emeletre, amíg még megvan, és elszavaltam Rosa mamának, de kétszer belesültem, és kénytelen voltam kétszer ráverni hat emeletet, hogy megkérdezzem Hamil úrtól a hiányzó Victor Hugo-részeket. Azt gondoltam magamban, hogy milyen jótét cselekedet volna, ha Hamil úr feleségül venné Rosa mamát, mivel mind a ketten benne vannak a korukban, és együtt mehetnének tönkre, ami mindig örömtelibb. Mondtam is Hamil úrnak, hogy föl lehetne vinni hordágyon a leánykérés végett, és aztán mindkettőjüket elvitethetnénk vidékre, és ott hagynánk a mezőn, amíg meg nem halnak. Nem úgy mondtam neki, mert nem így szokták az embert fogyasztásra bírni, csak épp megjegyeztem, hogy kettesben kellemesebb lehet eszmét is cserélni. Hozzátettem Hamil úrnak, hogy akár százkét évig is elélhet, mivel az élet talán már meg is feledkezett róla, meg aztán Rosa mama hajdanában egyszer-kétszer felkeltette az érdeklődését, hát most itt a pillanat, csípje fülön az alkalmat. Mindkettőjüknek szüksége van a szerelemre, és mivel az ő korukban már nem megy, egyesíteni kell az erejüket. Még Rosa mama tizenöt éves kori fényképét is magammal vittem, és Hamil úr megcsodálta a speciális szemüvegén keresztül, ami arra volt neki, hogy többet lásson, mint más. Először nagyon messzire, aztán nagyon közelre tartotta a képet, de valamit azért látnia kellett, mivel elmosolyodott, és aztán könnyes lett a szeme, de nem direkt azért, hanem mert vén volt. A vénemberek folyton eresztenek valahol.
- Na látja, milyen szép volt Rosa mama az események előtt. Össze kellene házasodniok. Jó, jó, tudom, de mindig megnézhetné a fényképet, hogy emlékezzen rá.
- Talán el is vettem volna ötven évvel ezelőtt, ha ismertem volna, kis Mohammedem. - Ötven év alatt megundorodtak volna egymástól. Most már jobban is láthatják, milyen a másik, meg idejük se lesz rá, hogy megundorodjanak egymástól. Ott ült a kávéja mellett, a Victor Hugo-könyvön nyugtatta a kezét, és boldognak látszott, mert olyan ember volt, aki kevéssel is beérte. - Kis Mohammedem, én nem vehetek el egy zsidó nőt, még akkor sem, ha képes lennék még ilyesmire.
- Ő már egyáltalán nem zsidó, se semmi, Hamil úr, csak egy fáj-mindene. És maga is olyan öreg, hogy most már gondoljon Allah magára, és ne maga Allahra. Maga elment Mekkába, hogy meglátogassa őt, most már mozduljon ki ő is. Miért ne nősülne meg nyolcvanöt éves korában, amikor már semmit se kockáztat?
- És mit csinálnánk, ha összeházasodnánk?
- Hát sajnálnák egymást, a fenébe is. Mindenki ezért házasodik össze.
- Én már nagyon-nagyon öreg vagyok a házassághoz - mondta Hamil úr. Mintha minden máshoz is nem lett volna öreg.