Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család. Minden olyan volt, mint a mesében. A férfi dolgozott, és jól keresett. A nő nevelte a két gyereket, akik szépek voltak és kedvesek. És mert a feleség még finom lelkű is volt, időnként partit rendezett művészeknek. Így került az író is barátságba ezzel az ideális, ámbár kissé unalmas családdal.

Aztán egy napon az örökké hallgatag férj váratlanul otthagyta családját. Magyarázat helyett csak egy levélke maradt utána:

"Nem jövök többé vissza. Döntésem megmásíthatatlan"

Persze mindenki biztosra vette, hogy valami nő van a dologban. De nem! Az író (és az olvasó) legnagyobb megdöbbenésére, a férfi azért hagyta el családját, mert régi álmát akarta valóra váltani: festő akart lenni. Negyven évesen már könnyebben tanul az ember -mondta, és vállalva a nyomort és a nélkülözést a maga útját járta be.

Szegényen, és betegen halt meg egy eldugott szigeten. A falon, a már félig megvakult ember utolsó alkotását csak a megkésve érkezett orvos láthatta.

A doktor csaknem elájult a bűztől és rágyújtott egy szivarra. Szeme már megszokta a homályt és most, a festett falakat nézve, csodálatos érzés fogta el. nem értett a képekhez, de ezekben volt valami, ami rendkívüli hatással volt rá. A doktornak a lélegzete is elállt. Olyan érzést keltett benne, amit sem megérteni, sem elemezni nem tudott Olyan áhítat és gyönyörűség töltötte be a lelkét, amilyet az érezhet, aki megleste a világ teremtésének kezdetét.... Varázslatos volt: gyönyörű és trágár

A végső poént nem árulom el, de talán nem is ez a lényeg. Maugham írt egy zseniális történetet arról, hogy mit jelent, igazi művésznek lenni.