...Mindannyian elátkozottak vagyunk. Az idő szörnyeteget farag belőlünk. Bűnhődünk érthetetlen bűnökért, mert a világ csak akkor bocsát meg, ha nincsen mit. A szépség, mely születésünktől fogva a miénk, rémülten húzódik meg lelkünk legféltettebb zugában, és remélni sem meri, hogy egyszer eljön érte a szerelem.
A szerelem, az igaz szerelem. Mert csak a szerelem képes a mélyben meglátni az ember lényegét. A szerelem az egyetlen, ami megválthat minket az átok alól.

Szigligeti Márton, egyetemi tanár, sosem hitte, hogy ez megtörténhet vele. Ő, a három gyerekes családapa, a kitűnő szaktekintély és köztiszteletben álló polgár, beleszeret Balogh Szabinába, az egyetem szépreményű hallgatójába. Szabina mindössze húsz esztendős, fájón gyönyörű, ráadásul tizenöt évvel fiatalabb nála. Ha még ez sem lenne elég, akkor ne feledkezzünk el arról az apróságról sem, hogy Szabinára vár egy egész élet. Ilyen csak elfuserált lányregényekben fordulhat elő! Szigligeti Márton egyre valószínűbbnek érezte, hogy az élet is csak egy elfuserált lányregény, hiszen fél éve éppen ő a főszereplője, az egyik ilyen történetnek.
- Ideje volt, hogy vége legyen! - sóhajtott egy nagyot, és a mobiltelefonjára pillantott.
Titkon reménykedett, hogy a lány esetleg írt valami semmiséget, de belátta, ostoba gondolat volt, még csak fél órája váltak el! Szabina valószínűleg most ott zokog a kinyitott kanapén, ahol nemrég ölelkeztek.

Szigligeti Márton ebben a pillanatban nem érzett semmit. "Mint akin átgázolt az élet." Tudta, hogy a fájdalomnak idő kell. Még szerencse, hogy konferenciára kell mennie Debrecenbe! Most képtelen lenne elrejtenie a fájdalmát a felesége előtt. Hamarosan eltorzul az arca a feltörő emlékektől, de egyenlőre csak a nyugalmat érezte.
- Igen! Ezt kellett tennünk! Eddig tartott! –biztatta magát, és betette a Rómeó és Júlia cd-jét a kocsiba. Ezt is tőle kapta, a lemezen ott a lány írása.
- Mennyire vártam ezt a napot! –csóválta hitetlenkedve a fejét. – Mennyire vártam!

Két héttel korábban, mikor meghallotta a debreceni konferencia hírét, azonnal Szabinára gondolt. Itt a nagy alkalom, hogy együtt aludjanak! Már önmagában a gondolat örömmel töltötte el, hogy reggel Szabina mellett ébredhet. Az albérletben, ahol a lány lakott, Márton már szinte otthon érezte magát. Szerette azokat az apró tárgyakat, amiktől a szoba egyet jelentett Szabinával. A gyertyákat, a kis dobozokat, a dobozok tetején az apró köveket, a képeslapokat, melyeken az ostoba szöveg mégis valamiféle bölcsességet sugároz: „Szeress úgy, mintha nem fájna”.
És a lány épp így szeretett.

Talán minden szerelemhez kell valamiféle bátorság, de az ő szerelmükhöz különösen sok kellett. Mindig is büszke volt arra, hogy Szabina vállalta a szerelmüket. Kézen fogva jártak az utcán, pedig az emberek könnyen ítélkeznek. Talán még gúnyosan össze is súgtak a hátuk mögött:
- Az apja lehetne! Bizonyára csak a pénze miatt szereti.
Soha nem beszéltek erről, hiszen mindketten tudták, hogy nem igaz. Mégis, mindketten ugyanazt érezték: a szerelmük egyben lázadás minden földi törvény ellen.
Márton már az első csók előtt kijelentette: ő nem válik el a feleségétől. Tudta, hogy a válással elveszítené a gyerekeit. Mikor erről beszélt, a lány ránézett azokkal a nagy barna szemeivel és csak ennyit mondott:
- Már beléd szerettem. A szerelem nem mérlegel. Nem remélek semmit, de ettől csak igazabb, amit érzek. Én csak adni akarok neked, és amit kapok azt köszönöm. Mindegy meddig tart, ezt ajándékba kaptuk.
- Én nem értek semmit. Én csak azt tudom, hogy ezt most meg kell tennem –szólt zavartan Márton, és megcsókolta Szabinát. Ezzel a csókkal teremtették a világot. Ezzel a csókkal kezdődött az élet.

Már az autópályán járt, mikor úgy érezte nem bírja tovább. Hallania kell a lány hangját. Félreállt az első parkolónál.
- Igen? - hallatszott Szabina elcsukló hangja.
- Jaj, ne légy szomorú! El kellett jöjjek. Így helyes. Eddig mindig azt éreztem, ha veled voltam, hogy mi ketten vagyunk a világ, de hirtelen rádöbbentem, hogy becsapjuk magunkat. A világot földi törvények igazgatják.
- Tudom. Tudom- szipogott a lány. – Olyan furcsa, mert megszakad a szívem, de mégis boldog vagyok. Tudom, hogy most ezzel adjuk a legtöbbet egymásnak. És jó, hogy felhívtál, és jó, hogy megtörtént mindez, de mégis…
- Engem még soha senki nem értett ennyire – szólt alig hallhatóan Márton.
- Engem se – felelte Szabina.
- Ha Debrecenbe értem felhívlak.
- Az jó lesz.