Szigligeti Márton két óra múlva ért Debrecenbe. Rögtön a tábla után félre állt, és telefonált.
- Szia –szólt bele Szabina fátyolos hangon.
- Jobban vagy?
- Igen! Már sokkal jobban. Olyan jó, hogy felhívtál, így már tudom, hogy nem veszítettük el egymást. Már tudom, hogy majd láthatlak, és tudom, hogy el tudlak engedni, de azért fáj nagyon. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lehet.
- Tudod, most pont úgy érzem, mintha valami hülye amerikai film főszereplője lennénk. Olyan okosak és olyan szépek vagyunk, hogy néha azt érzem, ez még mindig nem a valóság – mondta a férfi keserűen.
- Igen, nekem is ez jutott eszembe – mosolygott a hang a vonal túlsó végén. – Úgy látszik, én csak arra tudok gondolni amire te. Szépek vagyunk; szerintem is.

Mikor másnap Márton felébredt a szállodában, döbbenten állapította meg, hogy boldog.
- Az nem lehet, hogy boldog vagyok! –nézett a tükörbe. –Miért is ne? Jó dolog helyesen élni! És mától fogva úgy élek majd, ahogy élnem kell. Nem feleselek többé a sorsommal, hiába állít önmagammal szembe. Tartozom ennyivel Szabinának. Tartozom ennyivel a szerelmünknek. És persze Zsuzsa is megérdemli, hogy szeressem.

Zsuzsa a felesége, jól menő fogorvos volt. Igazából neki köszönhették, hogy Budán, egy négy szobás lakásban élhettek. Mártont, sosem vonzotta az anyagi világ szédítő forgataga. Ő filozófus volt. Neki a gondolatok okozták a legnagyobb örömet. Mikor Zsuzsával megismerkedett, épp az fogta meg a nőben, hogy Zsuzsában megvolt mindaz, ami belőle hiányzott. Jól kiegészítették egymást. Zsuzsa pedig csodálta Mártont, aki olyan lelkesedéssel bírt beszélni Arisztotelészről, Platónról, Marcus Auréliusról és a többi filozófusról, mintha legalábbis gyerekkori barátai lettek volna.
- Az ember mit sem változott az idők folyamán. Novalis mondja: "Az ember folyton hazatér". Az alapkérdések mindig ugyanazok. A végső kérdés mindig ugyanaz. Hogyan kell embernek lenni? Avagy tehet-e mást az ember, mint amit természete megenged? „Nehéz dolog az embernek önmagát megismerni” –mondta Thalész. De van-e érdekesebb és izgalmasabb feladat az életben, mint a megismerés?

Miközben Szigligeti Márton ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel meghódította Zsuzsa szívét, egyszerre csillogott a szemében egy kamasz fiú minden lelkesedése és egy aggastyán merengő tekintete. És ahogy jöttek a gyerekek, a férfi életében először azt érezte tartozik valahova. Zsuzsa persze szülés után legtöbbször már a harmadik hónapban visszament dolgozni, de Márton nem is bánta. Így övé volt az öröm, hogy láthatta felnőni a gyerekeit. Egyébként is mindig akadt egy-egy idős hölgy aki besegített. Csak mikor Szabinával találkozott, akkor ébredt rá, hogy milyen magányos volt a családjában. Szabina volt az első ember, aki nem csodálta Szigligeti Mártont, hanem értette.

A konferencián ott volt Kocsis Elemér is, Márton kollegája. Az előadás után kezet fogtak, majd Elemér mintegy mellékesen megkérdezte:
- Na, és hogy van Szabina?
Márton egy pillanatra azt hitte nem hallotta jól a kérdést, de aztán rájött, jobb lesz nyílt lapokkal játszani.
- Épp most szakítottunk -felelte, és egyenesen Elemér szemébe nézett.
- Ne mondd, öregem! Már az egész egyetem rólatok beszél. Azt mondták, akik láttak benneteket, hogy csak úgy ragyogtok a boldogságtól. Azt hittem elválsz Zsuzsától.
- Soha nem akartam elválni Zsuzsától –mondta kissé ingerülten Márton.
- Jól van, ne haragudj, csak tudod, szerintem úgy lenne tisztességes. Nekem is volt egy hasonló ügyem, és én elváltam Kláritól. Nekem valahogy nincs gyomrom az ilyen kétszínű játékokhoz.
Szigligeti Márton összeroppantotta a műanyagpoharat a kezében.
- Elég nevetséges dolognak tartom, hogy mindezt épp akkor mondod, miután két órán keresztül Kierkegaard gondolatairól hallgatunk előadást. „Az ártatlanság tudatlanság! Az első bűn révén jelent meg a bűn a világon. Az Ádám utáni individumban az érzékiség bűnösséget jelent. Pedig az érzékiség nem bűnösség, csak a bűn teszi azzá.”
- Jól van öregem! Állítsd le magad. Mindenki minket néz –suttogta zavartan Elemér.
- Mit tudsz te erről az egészről! Elválsz egy felnőtt kölyökkel a hátad mögött és vered a melled. Menj a csudába! Tudod, én mikor megszületett a harmadik, csak akkor éreztem, hogy mi már egy csapat vagyunk. Érted ezt, öregem? Egy csapat.
- Akkor mi a fenének kezdtél ki azzal a kislánnyal?
- Csak megtörtént. Azt mondtad veled is megtörtént, de most mégis eljátszod nekem itt az erkölcscsőszt. Azt hiszitek, ha már ismeritek az érzést jogotok van más története felett ítélkezni. Pedig az alapvető különbség éppen a történetekben van! Abban van a lényeg. Abban van a megismerés. Ha érdekel, én soha nem éreztem még magam olyan ártatlannak, mint amikor Szabina szeretett.

Márton ott hagyta Elemért. Friss levegőre volt szüksége. Reszketett a keze, mikor rágyújtott az egyetem udvarán.
- Hjaj, Szabina! Annyira hiányzol –sóhajtotta bele a füstkarikákba. Eszébe jutott, mikor szeretkeztek. Összekulcsolták a kezüket és Szabina olyan megadóan várta a beteljesülést, hogy Márton abban a pillanatban biztosan tudta: ezért jött a világra. Harmincöt évesen megtapasztalta, hogy van összeolvadás. Van amikor a lelkek szeretkeznek.
- Meghalni lett volna jó – nézett szomorúan maga elé. – Akkor lett volna jó meghalni. Akkor voltam igazán tiszta.