Szigligeti Márton pontban déli tizenkét órakor elfoglalta az előadó katedráján a helyét.
- Igazat mond vagy hazudik, aki azt állítja: amit most állítok; nem igaz? Bizonyára jól ismerik e kérdést. Ha igazat mond, akkor hazudik, de ha hazudik, akkor amit mondott, az megfelel a valóságnak, ennél fogva igaz. A klasszikus paradoxon, mely ma már csak egyszerűen a 22-es csapdája néven él a köztudatban. A konklúzió látszólag elfogadható premisszákból áll, ám maga a következtetés mégis ellenállást vált ki belőlünk. A látszat –mint tudják, Hölgyeim, és Uraim –mindenképpen csal. A konklúzió nem is olyan abszurd, s az ártatlan tréfának tűnő paradoxon sokszor egész tudományterületek fogalmi rendszerének felülvizsgálatát eredményezi.
(Az előadó zsúfolásig megtelt. Mióta nyílt titokká vált Szigligeti kapcsolata Balogh Szabinával, minden hallgató látni akarta a saját szemével a hős szerelmes családapát.)
A filozófia egyik célja éppen az, hogy a tudományok alapelveit alkotó féligazságokat kérdőre vonja. A német idealizmus nagy alakjai után, mai előadásunk témája a poszthegelianusok két legjelesebb képviselőjének Arthur Schopenhauer és a dán Sören Aabye Kierkegaard munkásságának ismertetése.
( Szigligeti hirtelen félre tolta a jegyzeteit, majd lázasan kutatni kezdett a táskájában)
Ha megbocsátják nekem Hölgyeim, és Uraim, rendhagyó módon, ma csak Kierkegaard egyik írásáról beszélek Önöknek. Tudják, az jutott eszembe, hogy a mai bulvársajtóban rengeteget lehet olvasni különböző szerelmi technikákról, melyek azt a képzetet keltik a nyájas olvasóban, hogy a szerelem pusztán valamiféle testmozgással, és némi erotikus trükkel fűszerezett tornagyakorlat. Bevallom önöknek, már magam is majdnem elhittem, de most harmincöt éves fejjel újra olvastam Kierkegaard gyönyörűséges gondolatmenetét a szerelem és az örökkévalóság kapcsolatáról, és igazán csak most értettem meg: a szerelem – bátorság, hogy mindent akarjunk, és mindent merjünk. Mint, ahogyan egy gyerekkori verset ezerszer ismételgetünk magunkban, és egyszerre csak életre kelnek bennünk a szavak, épp így kelt életre bennem a rezignáció lovagja.
(Szigligeti maga elé tartotta a fehér papírlapot) Mert a végtelen rezignáció lovagja nem adja fel a szerelmet. Nem bolond. Nevessenek bár a szánalmasság rabszolgái, hogy a szerelem őrültség és egy gazdag sörfőző özvegye épp oly jó parti. A rezignáció lovagja –Hölgyeim, és Uraim – nem gyáva. Nem fél attól, hogy kedvese belopódzik legtitkosabb és legtávolabbi gondolataiba. Boldogan hagyja, hogy a szerelem minden idegszálát megmozgassa, mert érzi: ez élet és halál. És miután a szerelmet felszívta és elmerült benne, nem hiányzik belőle a bátorság hogy mindent akarjon, és mindent merjen. Felejtsék el, amiket az újságok írnak! Legyenek maguk is bátrak, legyenek lovagok. Mert aki magába szívta a szerelmet, az megérti az élet viszonyait. A gondolatok úgy engedelmeskednek a szerelmes ember szívének, mint idomított galambok. Egy intésre a vállára repülnek, aztán szélnek ereszti őket, hogy a fájdalom követeiként térjenek vissza, és elmondják: nincs lehetőség. Ilyenkor aztán, - Hölgyeim, és Uraim –a lovag elhallgat, búcsút vesz tőlük és megkezdi a mozgást.
(Szigligeti egy pillanatra körbejáratta tekinetét az előadótermen, és elégedetten állapította meg, hogy minden szempár feszülten őt figyeli.)
Ha ez hiányzik valakiből, lelke sokfélében forgácsolódik szét és -most figyeljenek! - okosan fog cselekedni. Mint egy pénzember ki sokfélébe fektet be, hogy ha az egyiken veszít a másikon nyerjen.
( A termen csalódott moraj futott át) De egy pénzember sosem lesz lovag! Számára sosem jön el az idő, hogy a mozgást megtegye, mert ő az élet dolgaival foglalkozik. Hiányzik belőle az egység, a koncentráltság, ami ahhoz kell, hogy rögtön az örökkévalóval kezdje. Mert abban a pillanatban, hogy közel kerül hozzá, mindi akad valami fontosabb, ami elvonja a figyelmét, ezért vissza kell fordulnia. Hiszen az örökkévaló ráér –gondolja magában, és így sosem teszi meg a mozgást, hanem elsüllyed az élet mocsarában.
(Szigligeti elhallgatott egy pillanatra, s letette kezéből a papírlapot) Fantasztikus érzés, mikor kinyílik az ember előtt a világ, és megmutatja összes szépségét! De ne hallgassanak rám. Ne higgyenek se nekem, se Kierkegaardnak. Én csak annyit szeretnék kérni Önöktől, hogy gondolkodjanak! Olvassanak sokat, és gondolkodjanak!

Az előadóteremben óriási tapsvihar tört ki. Szigligeti Márton zavartan összeszedte a jegyzeteit, megköszönte a tapsot, majd a szobájába sietett. Semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy beszélnie kell Szabinával. Hallania kell a lány hangját. Még nem tudta mit fog neki mondani, csak azt tudta mindennél biztosabban, hogy fel kell hívja a lányt.
A telefon éppen csak kicsörgött, a lány kedves hangja máris mosolyogva fogadta a vonal túlsó végén.
- Tessék?
- Én nem akarom úgy tudni, hogy többet nem ölelsz meg! Nem azért mert veled a legjobb a világon, hanem mert a lelkem hal bele.
- Erre most mit mondjak? –nevetett a lány. – Belehalok, ha nem ölelhetlek meg többet.
- Jó! Akkor ebbe maradunk –sóhajtott megkönnyebbülten Márton, és érezte amint a gondolatok ismét engedelmesen vállára repülnek, akár a fürge galambok.

Új időszámítás kezdődött. Valami megváltozott. Még nem találták a szavakat, de mindketten érezték, valami végleg elmúlt, és valami végleg megmásíthatatlan lett. Szigligeti Márton leginkább nyugalmat érzett. Most már bizonyosság lett, hogy szeretik és szerethet. Tudta, hogy egy szakadék felett táncolnak egy szál kötélen –és mégsem félt. Igen! Ilyen szerelem csak egyszer van az életben, de érezte az erőt, amit Szabinától kapott. Most minden lépést magabiztosan tesz meg. Most már beengedi a lányt legtitkosabb gondolataiba is, mert eggyé akar válni vele. Mert neki akarja adni minden tudását, és minden szeretetét. A szeretetet, amit a lánytól kapott, s amivel az egész világot magához ölelte. Többé már nem aggódik az idő miatt. Többé már nem aggódik a titok miatt.
Haladékot kapott az élettől, mert a szerelem maga az élet.