Még a nevedet sem vettem a számra.
Játék volt ugyan, egyszer ujjaim alatt
örömmé szelidült a gondolat: fátyol
borul a színezett világra, könnyű nyár,
s angyali bája, az ég ajándéka földig ér.

Neved mögé szégyenlősen bújt két betű.
Hogy ne lássák, míg látni nem szabad.
Kezében rózsa, a régmúlt koszorúja
díszes oltár előtt... Egyetlen egyszer
fehér képzeletben hagy legyen igazi nő.

Arcomon fátyolként a pír: játék volt
csupán. Még a nevedet sem vettem a
számra, féltem, ha úgy szólnék utánad
hangommal elárulom magam. Egyszer,
ujjaim alatt örömmé szelídült a gondolat.

Csak egyetlen egyszer!, ezentúl semmi
sincs, mit megkapjak, visszaadjak.
A csoda szemeiben, mit várt, s belénőtt,
mint dőlt fa törzsébe éles fémhegyek...
Most már mindörökre maradj névtelen...

2005. április 26.