Tudom, hogy fogynak a percek...
Az előbb könny gördült meztelen
arcán, fáradt, hittem, s feje alatt
a párnát az ölembe vettem.

Azt mondják, meghalt...
Ha lehetne, másik életet adnék,
s ha nem tettem volna, várnék,
sírnék, szólnék: "nagyon szeretlek!"

Mint a bor, úgy kábít a bánat...
A változást a holnap hozza el,
most még itt van, valahol egészen
közel, még hallom sóhaját!

Azt mondják, minden hiába...
Ujjamra néhány szál hajából gyűrűt
fonok, ez minden, mit a párnán
hagyott, s az utolsó szava...

Nélküle háttal a világnak...
Hol feküdt, lefekszem utána,
s az álomig ismételem, hogy
ő az utolsó, a "legtökéletesebb"…

2005. október 14.