Távol vagy - még mindig, s már megint -
és szemed tápláló fénye nélkül
mások tekintetével töltekezem.
Játszok a testemmel - mint hangszeren -
mosolyog a szám, hazudja: boldog vagyok.
Pedig csak béke és sötét üres csend
ami bennem hiányodra felel.
Mondd, hogy csúnya vagyok.
Úgysem hiszem el,
legyőztem már magam
és a vesztes dicsőült szemével
látom már, és értem:
látnom kell Magam,
s tudni ki vagyok.
Vagy ki lehetek.
A sötétből fényre bátran törő
kis mag, csíra,
még talán növény sem,
de Virág leszek, és édes Gyümölcs,
- ha akarod: bódító, lédús, zamatos -
és csak én tudom majd, hogy mérgezett…
Az Élet lesz bennem, olyan, mi áthat,
eredben száguldva lükteti tested
fényes íveit, s nappá ragyogva
rogysz le szelíden.
Karjaimban halva ringatlak majd
s életet álmodok neked
egy csillagnak porából,
hajad sugarából,
bőröd illatából,
s a nekem nem adott tekintetekből.

Elzártál a naptól
de ha elég soká várok
rád a sötét csendben
- pár lépcsőfok még -
talán adsz nekem is
egy fényes sugarat.