gondolatban volt már,
hogy elvesztettelek
néha kerestem a percet
hogy elfelejtselek.
összementem egész kicsire,
mégsem lettem gyerek;
csöndes köveken zúzom véresre
nagy komoly fejemet.
félek.
anyám azt mondta ilyen az élet.
egyszer egy jó tanács
hogy néha kevesebbet reméljek.
most mégis
kellenél.
de el nem érlek;
egyedül tévelygek
és rám szakad az ég.
nem vigyáz rám semmi
nincsen aki véd.
utánad nyúlnék:
de kezem mást talál;
ajtókat látok csukódni,
kattan a zár;
állok az őszben talpig feketében
pusztul a nyár.

te ismertél.
neked kigomboltam szívemet.
megnézted jól,
azt mondtad, pont ezt szereted.
melengetted lelkemet.
de menned kellett,
és én nem mehettem veled;
egyedül pofoztam félre a szeleket.

most itt vagyok.
innen látni a telet,
érzem hogy jönnek a csillag-hidegek.
te lázas vagy még,
azért érzel néha meleget.
indulnék hozzád,
de most mozdulni se lehet;
tárcsáznám a számod,
de nem találom a nevedet.

segíts!
csak még egyszer ha lehet;
a csodát együtt mentsük meg,
emeld fel fejemet.
ne a számat figyeld,
az most csak dadog.
ne is a kezem,
az is csak üres papíron andalog,
dőlöngélnek e szegény sorok.

segíts kérlek!
hogy elfelejtsem a sebeket.
főleg hogy ne okozzak még többet.
hitesd el még velem,
hogy máshogy is lehet.

most még egyedül fekszem,
még mindig álmodok veled.
az emlékedtől kelek,
de ezt így sokáig nem lehet.
kérlek tedd,
hogy szeressem még az életet.
vagy ha más nem marad,
legalább nekem
őrizd meg a könyörgésemet.